Pátriárkák és próféták

Fejezet 2 — A teremtés

(1Móz 1. és 2. fejezete)

“Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregök.” “Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott” (Zsolt 33:6,9). “Ő fundálta a földet az ő oszlopain, nem mozdul az meg soha örökké” (Zsolt 104:5). PP 18.1

A föld rendkívül szép volt úgy, ahogy Alkotója kezéből kikerült. Felszínét hegyek, dombok és síkságok tették változatossá; elragadó folyók és gyönyörű tavak tarkították. De azok nem meredek, zord dombok és hegyek voltak, tele félelmetes lejtőkkel és ijesztő szakadékokkal, mint a mostaniak. A föld sziklás vázának éles, érdes peremeit betemette a termékeny talaj, amely mindenütt gazdag növényzettől zöldellt. Nem voltak visszataszító mocsarak és sivár pusztaságok. Mindenütt bájos cserjék és pompás virágok köszöntötték az embert. A magaslatokat fák koronázták, fenségesebbek, mint a mostaniak. A levegő tiszta és egészséges volt, mentes káros kigőzölgéstől. A táj szépsége túlszárnyalta a legpompásabb palota díszes parkját. Az angyalsereg gyönyörködve nézte ezt a képet, és örvendezett Isten csodálatos művének. PP 18.2

Miután Isten létrehozta az állatoktól nyüzsgő és növényektől bő- völködő földet, művének koronájaként megteremtette az embert, akinek a gyönyörű földet berendezte. Úrrá tette minden felett, amit szemével át tudott fogni; mert “monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék [...] mind az egész földön [...] Teremté tehát Isten az embert az ő képére, [...] férfiúvá és asszonnyá teremté őket” (1Móz 1:26-27). Itt világosan feltárul az emberiség eredete. Az isteni feljegyzés olyan világos, hogy téves következtetéseknek nincs alapja. Isten az embert a saját képmására teremtette. Ebben nincs semmi titokzatos. Alaptalan az a feltevés, hogy az ember lassú, fokozatos fejlődéssel alakult ki az alsóbbrendű állat- vagy növényvilágból. Ez a tanítás a Teremtő csodálatos munkáját az ember szűk, földi fogalmaihoz alacsonyítja le. Az ember olyan eltökélten tagadja Istent mint a világegyetem korlátlan urát, hogy lefokozza saját magát, és megfosztja eredetének méltóságától. Aki a magasba helyezte a csillagvilágokat, és nagy hozzáértéssel színezte ki a mező virágait, aki betöltötte a földet és az eget hatalmának csodáival, amikor dicsőséges művének bekoronázása következett — hogy a gyönyörű föld uraként valakit a középpontba helyezzen olyan lényt teremtett, aki méltó a neki életet adó kézhez. Az emberiség családfája, ahogy azt az ihletett Ige megadja, nem valami fejlődő csírákig, puhatestű állatokig és négylábúakig követi nyomon eredetét, hanem a hatalmas Teremtőig. Ádám a földből formálva is “Isten fia” volt. PP 18.3

Isten az embert — mint képviselőjét — az alacsonyabb rendű lények fölé helyezte. E lények nem tudják megérteni, sem elismerni Isten korlátlan uralmát, de Isten úgy alkotta őket, hogy képesek legyenek szeretni és szolgálni az embert. A zsoltáros így beszél: “Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél: [...] a mezőnek vadait is; Az ég madarait és [...] mindent, ami a tenger ösvényein jár” (Zsolt 8:7-9). PP 19.1

Az embernek Istent kellett tükröznie — mind külsejében, mind jellemében. Egyedül Krisztus az Atya “valóságának képmása” (Zsid 1:3); de az embert Isten a maga hasonlatosságára formálta. Természete összhangban volt Isten akaratával. Értelme fel tudott fogni mennyei dolgokat. Érzései tiszták voltak; vágyait és érzelmeit értelme uralta. Az ember szent volt, Isten képmását boldogan, akarata iránti tökéletes engedelmességgel viselte. PP 19.2

Ahogy az ember Teremtője kezéből kikerült, termete fenséges volt, alakja tökéletesen arányos. Arcszíne viruló egészségről tanúskodott, és az élet fényétől és örömétől ragyogott. Ádám sokkal magasabb volt, mint a föld mostani lakói. Éva termete valamivel kisebb volt, de alakja nemes és nagyon szép. A bűntelen pár nem viselt mesterséges öltözéket; fény és dicsőség takarta be őket, mint az angyalokat. Ameddig engedelmeskedtek Istennek, ez a palást burkolta be őket. PP 19.3

Miután Isten megteremtette Ádámot, minden élő teremtményt elé hozott, hogy nevet adjon nekik. Ádám látta, hogy mindegyikük kapott társat, de “hozzá illő segítő társat nem talált.” Isten összes földi teremtménye között nem volt egy sem olyan, mint az ember. És Isten így szólt: “Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt” (1Móz 2:18). Isten nem magányos életre teremtette az embert, hanem társas lénynek. Társ nélkül az Éden szépsége és örömteli foglalatosságai nem nyújtottak volna tökéletes boldogságot. Megértés és társ utáni vágyát még az angyalokkal való közösség sem elégíthette volna ki. Egy lény sem volt vele egyforma természetű, akit szerethetett és aki szerethette. PP 20.1

Isten maga adott társat Ádámnak. Ő szerzett neki “segítőtársat” — neki megfelelő segítőt, hozzá szabott társat, aki egy lehetett vele szeretetben és megértésben. Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, nem taposhatta lábbal őt mint alsóbbrendűt, hanem mellette kellett állnia mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd. Az ember része, második énje volt, csont a csontjából és hús a húsából, tanúsítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie. “Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja” (Ef 5:29). “Annak- okáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté” (1Móz 2:24). PP 20.2

Isten adta össze az első házaspárt. Ennek az intézménynek a szerzője tehát a világegyetem Teremtője. “Tisztességes [...] a házasság” (Zsid 13:4). Ez volt Isten egyik első ajándéka az embernek, és ez egyike annak a két intézménynek, amelyet Ádám a bukás után magával vitt az Éden kapuin túlra. Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás; őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, kielégíti az ember társas igényét, nemesíti fizikai, értelmi és erkölcsi természetét. PP 20.3

“És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, akit formált vala” (1Móz 2:8). Minden, amit Is-ten teremtett, tökéletesen szép volt, és úgy tűnt, hogy semmi sem hiányzik a szent pár boldogságához; de Isten még további jelét adta szeretetének. Egy kertet készített elsősorban otthonukként. Ebben a kertben volt mindenféle fa, közülük sok megrakottan illatos, ízletes gyümölccsel. Voltak ott szőlőtövek, nagyon kellemesek a szemnek, a legváltozatosabb színű, csábító gyümölcsöktől roskadozva. Ádámnak és Évának kellett a szőlővesszőkből lugast alakítani, így készítve maguknak lakást a gyümölccsel borított élő lombozatból. Voltak ott pazar színekben tündöklő illatos virágok is. A kert közepén állt az élet fája, amely pompásabb volt az összes többi fánál. Gyümölcse arany és ezüst almának tűnt, és állandósítani tudta az életet. PP 20.4

A teremtés most teljes volt. “Elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege” (1Móz 2:1). “És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó” (lMóz 1:31). Éden virágzott a földön. Ádám és Éva szabadon oda mehetett az élet fájához. A bűn szennye és a halál árnyéka nem csúfította el a gyönyörű teremtettséget. “Együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai viga- dozának” (Jób 38:7). PP 21.1

A hatalmas Jahve lefektette a föld alapjait; az egész világot szépségbe öltöztette, és az ember számára hasznos dolgokkal töltötte meg; megteremtette a szárazföld és a tenger csodáit. A teremtés hatalmas munkája hat nap alatt befejeződött. És Isten “[...] megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten” (1Móz 2:2-3). Isten elégedetten nézte keze munkáját. Minden tökéletes volt, méltó isteni szerzőjéhez. És Isten megpihent, nem mintha elfáradt volna, hanem mint aki nagyon meg van elégedve bölcsessége és jósága gyümölcsével, dicsősége megmutatkozásával. PP 21.2

Isten, miután megpihent a hetedik napon, megszentelte azt a napot, illetve elkülönítette az ember számára nyugalomnapként. A Teremtő példáját követve az embernek is meg kell pihennie ezen a szent napon, hogy amint az égre és a földre néz, elgondolkozzék Isten csodálatos teremtési munkájáról; és amint látja Isten bölcsességének és jóságának bizonyítékait, szíve megteljék Alkotója iránti szeretettel és hódolattal. PP 21.3

Isten azzal, hogy megáldotta a hetedik napot, emléket állított az Édenben teremtési művének. A szombatot rábízta Ádámra, az egész emberi család atyjára és képviselőjére. Megünneplésével a föld min-den lakója kifejezheti hálás elismerését azért, hogy Isten a Teremtője, jogos és legfőbb Ura. Tehát a szombat beiktatása teljesen emlékeztető jellegű az egész emberiség számára. Nincs benne semmi homályos, és nem korlátozódik egyetlen népre. PP 21.4

Isten látta, hogy az embernek még a Paradicsomban is szüksége van a szombatra; arra, hogy a hét egyik napján félretegye saját érdekeit és foglalatosságát, mélyebben elgondolkozzék Isten művein, elmélkedjék hatalmáról és jóságáról. Szüksége volt a szombatra, hogy az élénkebben emlékeztesse Istenre, és hogy hálát ébresszen, mert jóságos Teremtőjétől kapta mindazt, aminek örül és amit birtokol. PP 22.1

Isten azt akarja, hogy a szombat a Teremtő alkotásainak szemlélésére késztesse az embert. A természet az ember érzékeihez szól, és azt hirdeti, hogy van egy élő Isten, a Teremtő, minden dolog legfőbb Ura. “Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést” (Zsolt 19:2-3). Az a szépség, amelybe a föld öltözik, Isten szere- tetének egyik jele. Ezt a szeretetet figyelhetjük meg az örök hegyekben, a fenséges fákban, a bontakozó rügyekben és a pompás virágokban. Mind Istenről beszélnek. A szombat, amely állandóan Alkotójukra mutat, arra szólítja az embert, hogy nyissa ki a természet könyvét és fedezze fel benne a Teremtő bölcsességét, hatalmát és szeretetét. PP 22.2

Ősszüleink számára, bár Isten ártatlannak és szentnek teremtette őket, nem volt kizárva a vétkezés lehetősége. Isten szabad erkölcsi lényekké alkotta őket, akik értékelni tudják jellemét — bölcsességét és jóságát -, kívánalmainak méltányosságát, és szabadságukban áll, hogy engedelmeskedjenek vagy megtagadják az engedelmességet. Társaloghattak Istennel és a szent angyalokkal. De örök biztonságuk megszerzése előtt ki kellett állniuk hűségük próbáját. Az ember létének kezdetén Isten korlátot szabott az ember vágyainak, annak a végzetes szenvedélynek, amelyen Sátán bukása alapult. A tudás fája, amely a kert közepén az élet fája közelében állt, volt ősszüleink engedelmességének, hitének és szeretetének próbája. Míg az összes többi fáról szabadon ehettek, annak az egy fának a gyümölcsét halálbüntetés terhe mellett tilos volt megkóstolniuk. Ki voltak téve Sátán kísértéseinek; de ha kiállják a próbát, Isten végül kivonja őket a kísértő hatalma alól, hogy örökre élvezhessék Isten kegyét. PP 22.3

Isten törvény alá helyezte az embert létének nélkülözhetetlen feltételeként. Isten kormányzatának alattvalója volt, és egy kormányzat sem állhat fenn törvény nélkül. Isten úgy is teremthette volna az embert, hogy képtelen áthágni törvényét; visszatarthatta volna Ádám kezét a tiltott gyümölcs érintésétől; de akkor az ember nem lett volna szabad erkölcsi lény, hanem csak akarat nélküli báb. A döntés lehetősége nélkül engedelmessége nem lett volna önkéntes, hanem ki- kényszerített. Jelleme nem fejlődhetett volna. Ez a mód ellentétben állt Istennek azzal a tervével, amely alapján más világok lakóival bánik. Ez méltatlan lett volna az emberhez mint értelmes lényhez, és alátámasztotta volna Sátánnak azt a vádját, hogy Isten zsarnokként uralkodik. PP 23.1

Isten az embert igaznak teremtette. Nemes jellemvonásokkal ruházta fel a bűnre való hajlam nélkül. Megáldotta kiváló értelmi képességekkel, és elé tárta a hűség és engedelmesség lehető legsúlyosabb indokait. Tökéletes és állandó engedelmesség volt az örök boldogság feltétele. Csak ezzel a feltétellel járulhattak az élet fájához. PP 23.2

Ősszüleink otthonának példaképül kellett szolgálnia gyermekeiknek a föld benépesítésekor. Az az otthon, amelyet Isten keze tett széppé, nem volt fényűző hely. A büszke ember pompás és drága építményekben talál gyönyörűséget és saját keze munkájával kérkedik; Isten azonban egy kertbe helyezte Ádámot. Ez a kert volt a lakása. A kék ég volt a boltozata; a pompás virágokkal, élő zöld szőnyeggel díszített föld a padlózata, és a gyönyörű fák levéldíszes ágai vontak mennyezetet az ágy fölé. Falain a legpompásabb díszek függtek — a legnagyobb művész keze munkái. A szent párt körülvevő dolgok örökérvényű tanulságul szolgálnak — arra tanítanak, hogy az igazi boldogság nem a pompában és fényűzésben található, hanem az Istennel való közösségben, amely teremtett munkáin keresztül ápolható. Ha az ember kevesebb figyelmet szentelne a mesterséges dolgoknak, és egyszerűbben élne, sokkal jobban megfelelne teremtése mennyei céljának. A büszkeséget és becsvágyat soha nem lehet kielégíteni, de az igazán bölcsek bensőséges és felemelő örömet találnak azokban az örömforrásokban, amelyeket Isten elérhetővé tett mindenki számára. PP 23.3

Isten az Éden lakóira bízta a kert gondozását; az emberre bízta,“hogy mívelje és őrizze azt” (1Móz 2:15). Elfoglaltságuk nem volt fá-rasztó, hanem kellemes és felüdítő. Isten a munkát áldásul adta az embernek, hogy elfoglalja értelmét, erősítse testét és fejlessze képességeit. Ádám a szellemi és fizikai tevékenységben szent létének egyik legnagyobb örömét találta. Amikor engedetlensége következményeként el kellett hagynia gyönyörű otthonát, és mindennapi kenyerének megszerzésére kénytelen volt a kemény talajjal küzdeni, az a munka, bár nagyon különbözött a kertben végzett kellemes foglalatosságtól, a kísértés elleni védelem és az öröm egyik forrása volt. Tévednek azok, akik a munkát átoknak tartják, jóllehet az fáradságos és fájdalmas. Sok gazdag lenézi a munkásokat, de ez teljesen ellentétben áll azzal, ami Isten szándéka volt az ember megteremtésekor. Hogyan is hasonlítható még a leggazdagabbak vagyona is a nemes Ádám örökségéhez? De Ádám nem tétlenségre volt teremtve. Teremtőnk, aki tudja, mi szolgálja az ember boldogságát, munkát adott Ádámnak. Csak a dolgozó férfiak és nők találják meg az élet örömét. Az angyalok szorgalmas munkások; Isten szolgái, akik az emberek fiainak szolgálnak. A Teremtőnél nincs helye a tespedtségnek és a tunyaságnak. PP 23.4

Amíg Ádám és társa hű volt Istenhez, ők voltak az egész föld urai. Korlátlan uralmat kaptak minden élő dolog felett. A bárány és az oroszlán békésen játszadozott közelükben, vagy együtt feküdtek lábuknál. A vidám madarak körülöttük röpködtek, és nem féltek. Boldogan zengtek dicséretet Teremtőjüknek. Ádám és Éva is velük együtt adott hálát az Atyának és a Fiúnak. PP 24.1

Ádám és Éva nemcsak Isten atyai gondoskodását élvező gyermekek voltak, hanem tanulók is a végtelen bölcs Isten iskolájában. Élvezték az angyalok látogatásait, és beszélgethettek Alkotójukkal Őt eltakaró fátyol nélkül. Tele voltak az élet fájától áradó erővel; értelmi képességeik csak kevéssel maradtak el az angyalokéi mögött. A látható világegyetem titkai — “a tökéletes tudásnak csudái” (Jób 37:15) — az eligazítás és öröm kimeríthetetlen forrását kínálták nekik. A természet törvényeit és műveit, amelyek hatezer éven át témát adtak az embernek a kutatásra, feltárta előttük a mindenség végtelen Tervezője és Fenntartója. Tanulmányozták a leveleket, a virágokat és a fákat, életük titkairól faggatva őket. Ádám jól ismert minden élő teremtményt a vízben játszadozó hatalmas leviatántól a napsugárban lebegő porszemnyi bogárig. Mindegyiknek ő adott nevet; ismerte ter-mészetüket és szokásaikat. Isten dicsőségét az egekben, a rendben keringő megszámlálhatatlan világot, azt, hogy “miként lebegnek a felhők”, a fény és a hang, a nappal és az éjszaka titkait — ősszüleink mind tanulmányozhatták. Az erdő minden levele, a hegyek minden köve, minden fénylő csillag, a föld, a levegő és az égbolt Isten nevét hordta magán. A teremtés rendje és harmóniája végtelen bölcsességről és hatalomról beszélt. Mindig felfedezhettek valamilyen szépséget, amely még jobban elmélyítette szívükben a szeretetet, és hálájuk újabb kifejezésére indította őket. PP 24.2

Ameddig híven követték Isten törvényét, egyre jobban tudtak ismeretet szerezni, örülni és szeretni. Tudásuk állandóan új kincsekkel gazdagodott, a boldogság új forrásait fedezték fel, és egyre tisztább fogalmakat kaptak Isten felmérhetetlen, kiapadhatatlan szeretetéről. PP 25.1