A Nagy Reménység

A királyok Királyának megjelenése

Nemsokára keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felleg körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfiának jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a föld felé közeledő és egyre fényesebb és dicsőségesebb go- molygást, mígnem nagy fehér felhő lesz belőle, amely megemésztő dicsőségben fénylik. Most Jézus nem a „fájdalmak férfia”-ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem a menny és a föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki „hű és igaz, mert igazságosan ítél és harcol, ... a mennyi seregek követték őt” (Jelenések 19:11,14). A szent angyalok hatalmas, megszámlálhatatlan sokasága kíséri útján a királyt. Dicsőítő énekeiket nem a megszokott földi dallamokon éneklik, és az éneklő angyalok — tündöklő seregük száma „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt” (Jelenések 5:11) — megjelenése olyan, amit az ember tolla nem képes leírni, mert az emberi képzeletet meghaladja. „Fensége beborítja az eget, dicsőségével megtelik a föld. Ragyogása maga a világosság, fénysugarak villognak mellette: abban rejtőzik az ereje.” (Habakuk 3:3-4) Amint az „élő felhő” közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokát magasztos királyi koronája ékesíti. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap. „Ruhájára és a derekára ez a név van írva: KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA ÉS URAKNAK URA.” (Jelenések 19:16) NR 104.3

A királyok Királya leereszkedik a lángoló tűz övezte felhőn. Az ég tekercsszerűen felgöngyölődik, a föld remeg, minden hegy és sziget kimozdul a helyéből. „Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja a népét.” (Zsoltárok 50:3-4) NR 105.1

„A föld királyai, a fejedelmek és a vezérek, a gazdagok és a hatal-masok, a szolgák és a szabadok mind elrejtőznek a barlangokban és a hegyek szikláiban, és így szónak a hegyekhez és a sziklákhoz: »Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi széken ülő arca elöl, és a Bárány haragja elől, mert eljött az ő haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?«” (Jelenések 6:15-17) NR 105.2

Elhallgat a gúnyolódó tréfálkozás. Bezáródnak a hazug szájak. Csak az ima, a sírás és a jajveszékelés hangja hallatszik. A gonoszok azért imádkoznak, hogy inkább a hegyek temessék el őket, mintsem találkozzanak azzal, akit semmibe vettek és elutasítottak. Ismerik azt a hangot, amely behatol a halottak fülébe. Hányszor hívta megtérésre őket ez a szomorú, kedves hang! Hányszor szólalt meg barátnak, test-vérnek a Megváltó szívhez szóló kérlelése! Ó, ha ez a hang ismeretlen lett volna nekik! Ez a hang emlékeket ébreszt bennük, amelyeket szí-vesen elfelejtenének — a semmibe vett intéseket, a visszautasított hívásokat, a lebecsült kiváltságokat. NR 106.1

Ott vannak azok is, akik kigúnyolták a megalázott, szenvedő Krisz-tust. Lelkük megremeg, amikor eszükbe jutnak a főpap felszólítására mondott ünnepélyes szavai: „Mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin” (Máté 26:64). És most látják dicsőségben Isten jobbján. Akik kinevették, amikor Isten Fiának nevezte magát, most szótlanok. Ott van a gőgös Heródes, aki gúnyt űzött Krisztus királyságából, és megparancsolta csúfolódó katonáinak, hogy koronázzák Krisztust királlyá. Ott vannak azok is, akik durván vállára tették a bíborpalástot, szent homlokára a tövisko-szorút, a nádszál „jogart” a kezébe adták, és csúfot űzve belőle térdet hajtottak, és közben átkozták. Akik ütötték és leköpték az élet Feje-delmét, azok most nem tudják elviselni átható tekintetét, és menekülnek megemésztő dicsősége elől. A katona, aki átszúrta az oldalát, az emberek, akik átszögezték a kezét és a lábát, rémülten és bűntudattal nézik a szögek és a dárda nyomát. NR 106.2

A papok és a főemberek előtt megdöbbentő pontossággal ele-venednek föl a Golgota eseményei. Rémült borzongással emlékeznek vissza, miként kiáltották ujjongva, fejüket csóválva: „Másokat meg-mentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg őt, ha akarja” (Máté 27:42-43). A Jeruzsálem utcáin egykor vé-gigharsogó „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” kiáltásnál hangosabb ez az ijesztő, kétségbeesett sikoltás: „Ő az Isten Fia! Az igazi Messiás!” — és szeretnének elmenekülni a királyok Királya közelségéből. NR 106.3

Az igazság megtagadóinak napjaiban vannak pillanatok, amikor megjelennek előttük képmutató életük kínzó emlékei, lelkiismeretük felébred, és lelkük eleped a mit sem érő sajnálkozástól. Ez azonban nem is hasonlítható ahhoz a bűntudathoz, amely majd akkor támad bennük, amikor bekövetkezik az, amitől féltek: a Krisztussal történő találkozás. Akkor azok, akik Krisztust és hű népét el akarták pusztítani, meglátják a megdicsőültekre sugárzó fényességet, és rémüldözésük közben hallják, hogy a szentek viszont boldogan kiáltanak fel: „Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket!” (Ézsaiás 25:9). NR 107.1