A Nagy Reménység

Egyedül hit által

Ez az átalakulás egyedül csakis a Krisztusba vetett hit által, Isten ben-nünk lakozó Lelkének erejével lehetséges. Pál buzdítja a hívőket: „fé-lelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” (Filippi 2:12-13) A keresztény is érzi a bűn csábítását, de állandóan harcol ellene. Itt van szükség Krisztus segítségére. Az emberi gyengeség egyesül a mennyei erővel, és a hívő így kiált: „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által!” (l Korintus 15:57) NR 68.3

A Szentírás világosan kinyilatkoztatja, hogy a megszentelődés útján lépésről lépésre előre lehet jutni. Amikor a bűnös a megtéréskor békességet talál Istenben az engesztelő vér útján, a keresztény élet csak elkezdődött. A hívőnek törekednie kell a „tökéletességre”, és a felnőni a „Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Zsidókhoz írt levél 6:1; Efézus 4:13). Pál apostol ezt mondja: „de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Filippi 3:14) NR 69.1

A bibliai megszentelődés alázatossággal jár. A megszentelt életű embernek — Mózeshez hasonlóan — fogalma van a szentség félelmes és fenséges voltáról. A végtelen Isten tisztaságával, dicsőségével és tökéletességével szemben felismeri saját méltatlan voltát. Dániel próféta az igazi megszentelődés példája volt. Hosszú élete során sok nemes lelkű szolgálatot tett a Mindenhatóért. „Kedves férfiú” volt (Dániel 10:11) a Menny előtt. Ez a megbecsült próféta nem tartotta magát tisztának és szentnek. Azonosította magát Izrael súlyosan vétkezőivel, amikor Isten előtt így könyörgött: „Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.” „Vétkeztünk, bűnbe estünk!” A próféta ezt is mondja: „beszéltem, imádkoztam, vallást téve vétkemről, és népemnek, Izráelnek vétkéről”. Később pedig, amikor Isten Fia megjelent, hogy eligazítást adjon neki, Dániel így örökítette meg: „elhagyott az erőm, arcom eltorzult, és nem tudtam erőmet összeszedni.” (Dániel 9:18, 15, 20; 10:8) NR 69.2

Azok, akik Kálvária keresztjének árnyékában járnak, nem dicsőítik önmagukat, és nem állítják kérkedve, hogy nem bűnösök. Érzik, hogy bűneik okozták azt a szenvedést, amelyik megtörte Isten Fiának szívét. Ez a gondolat alázattal tölti el őket. Akik legközelebb állnak Jézushoz, azok látják a legtisztábban, hogy milyen esendő és bűnös az ember, és reménységüket egyedül a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeibe vetik. NR 69.3

A vallásos világban kezd előtérbe kerülni az a fajta „életszentség”, amely magában hordja az öndicsőítés szellemét, és semmibe veszi Isten törvényét. Ezt a megszentelődést a Biblia vallása nem ismeri. Ennek a helyeslői hirdetik, hogy a megszentelődés egy pillanat munkája. Az embernek csak hinnie kell, és akkor eljut a tökéletes szentségre. „Csak higgyetek — mondják —, és az áldás a tiétek! Mást nem is kell tenni!” Ezek a tanítók tagadják Isten törvényének tekintélyét, és azt hangoztatják, hogy a parancsolatokat nem kell megtartani. De vajon lehet-e szent valaki, azaz összhangban lehet-e Isten akaratával és jelle-mével, miközben szemben áll azokkal az elvekkel, amelyek kifejezik Isten lényét és akaratát, megmutatva, mi az, amivel tetszését elnyer-hetjük? NR 70.1

A könnyű vallás utáni vágy, amely nem igényel erőfeszítést, ön-megtagadást, a világ bolondságaitól való elkülönülést, népszerű tanná tette a hit tantételét, és csakis a hitét. Mit tanít azonban Isten Igéje? — Jakab apostol ezt mondja: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? ... Akarod-e tehát tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő? Ábrahám, a mi atyánk nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron? Látod tehát, hogy hite együttműködött cselekedeteivel, és cselekedeteiből lett teljessé a hite? ... Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által.” (Jakab 2:14,20, 21-24) NR 70.2

Ne csapja be senki magát azzal az elképzeléssel, hogy akkor is szent lehet, ha szántszándékkal áthágja Isten valamelyik kívánalmát. A tudatos vétkezés elnémítja Isten Lelkének bizonyságtevő hangját, és elszakítja az embert Istentől. „A bűn törvényszegés”. Aki pedig „vétkezik, az nem látta őt, és nem is ismeri őt”. (1 János 3:4, 6) Jóllehet, János nagyon sokat beszél a szeretetről levelében, határozottan megnevezi viszont, milyen az az ember, aki magát szentnek tartja, miközben Isten törvényét sorozatosan áthágja: „Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság, aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.” (1 János 2:4-5) Ez méri meg az ember hitvallását. Senkinek sem tulajdoníthatunk szentséget anélkül, hogy Isten mércéje alá ne állítanánk, amely a szentség egyetlen normája mennyen és földön. Ha az ember nem érzi az erkölcsi törvény súlyát, ha Isten rendelkezéseit lebecsüli és félvállról veszi, ha csak a legkisebb parancsolatok egyikét is áthágja, és az embereket is erre bíztatja, a menny előtt nincs becsülete, és tulajdonképpen nem is ismeri Istent. NR 70.3

Ha valaki azt állítja, hogy büntelen, maga az állítás bizonyítja, hogy aki ilyet mond, az messze van a szentségtől. Mivel fogalma sincs Isten végtelen tisztaságáról és szentségéről, sem pedig arról, hogy miként élhet összhangban Istennel; mivel fogalma sincs Jézus jellemének tisztaságáról, nemes voltáról és szépségéről, sem pedig a bűn veszélyességéről és gonoszságáról, azért tarthatja magát szentnek. Az ember minél távolabb van Krisztustól, minél hiányosabbak a fogalmai Isten jelleméről és kívánalmairól, annál igazabbnak látja magát. NR 71.1