A Nagy Reménység

Az ellenséges angyalok szembefordulnak Isten tervével

A gonosz lelkeket, akik megteremtésükkor bűntelenek voltak, Isten pontosan olyan természettel, hatalommal és dicsőséggel ruházta fel, mint a szent lényeket, jelenlegi követeit. Ők azonban bűnbe estek, majd szövetkeztek arra, hogy gyalázatot hoznak Istenre és elpusztítják az embereket. A századok hosszú során át ezek a lázadó, és a mennyből Sátánnal együtt kivetett lények vezetőjüket támogatták az Isten tekintélye ellen vívott harcában. NR 21.2

Az ótestamentumi történelem helyenként említést tesz létezésükről és működésükről, de a gonosz lelkek a legkirívóbban Krisztus földi élete során mutatták meg hatalmukat. Krisztus eljött, hogy megvalósítsa az ember megváltására készített tervet, Sátán pedig be akarta bizonyítani, hogy joga van uralkodni a földön. Sátán bálványimádásra vette rá az embereket a föld minden részén, kivéve Palesztinát. Csak Palesztina nem hódolt meg teljesen a kísértő uralma előtt. Krisztus ebbe az országba jött, hogy a menny világosságát árassza az emberekre. Itt ütközött meg a két hatalom az emberért. Jézus szeretettel tárta ki karját, hogy mindenkit hívjon, aki benne bocsánatra és békére akart találni. A sötétség seregei látták, hogy hatalmuk korlátozott, és tudták, ha Krisztus missziója eredményes lesz, uralmuk csakhamar véget ér. NR 22.1

Azt a tényt, hogy egyes embereket démonok szálltak meg, az Újtestamentum világosan kijelenti. Az így meggyötört emberek nem csak betegségekben szenvedtek. Krisztus jól tudta, hogy mivel van dolga, és felismerte a gonosz lelkek közvetlen jelenlétét és működését. Számukról, hatalmukról és gonoszságukról, valamint Krisztus hatalmáról és irgalmáról ékesen beszél a gadarai országrész ördöngöseinek meggyógyításáról szóló szentírási történet. Azok a szerencsétlen megszállottak, lerázva minden korlátot, vonaglottak, tajtékzottak. Kiáltásuk messze elhallatszott. Megsebezték önmagukat, és veszélyt jelentettek környezetükre. Vérző, eltorzult testük, és tébolyultságuk olyan látványt nyújtott, amiben a sötétség fejedelme gyönyörködött. Ezeket a szenvedőket fogva tartó démonok egyike ezt mondta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk” (Márk 5:9). A római hadseregben egy légió három-ötezer emberből állt, Sátán seregei is csapatokba rendeződtek. Egyetlen csapat, amelyhez ezek a démonok tartoztak, nem kevesebb, mint egy légiót számlált! Jézus parancsára azonban a gonosz lelkek eltávoztak áldozatuktól, és a megszabadított emberek nyugodtan, csendben, szelíden és értelmük birtokában ültek a Megváltó lábánál. A démonoknak azonban Krisztus megengedte, hogy egy disznónyájat besodorjanak a tengerbe. Gadara lakóit ez a veszteség érzékenyebben érintette, mint a Krisztus nyújtotta áldás, és könyörögtek a mennyei Orvosnak, hogy hagyja el őket. A történetet Máté 8:28-34-ben találhatjuk meg. Sátán éppen ezt akarta elérni. A veszteségért Krisztusra hárítva a felelősséget, felébresztette a nép önzésből fakadó félelmét, és gátat emelt, hogy ne hallhassák Jézus szavait. NR 22.2

Krisztus szándéka azonban nem hiúsult meg. Hagyta, hogy a gonosz lelkek elpusztítsák a disznónyájat, tanulságul azoknak a zsidóknak, akik nyerészkedés kedvéért tenyésztették ezeket az állatokat. Ha Krisztus nem fékezte volna meg a démonokat, akkor nemcsak a disznókat fojtotta volna a tengerbe, hanem őrzőiket és tulajdonosaikat is. Az őrzők és tulajdonosok egyedül Krisztus hatalmának és irgalmának köszönhették, hogy életben maradtak. Továbbá a történteket Isten azért is engedte meg, hogy a tanítványok tanúi legyenek Sátán kegyetlen hatalmának, amit az emberek és az állatok felett gyakorol. A Megváltó azt akarta, hogy követői tudják, milyen az az ellenség, akivel szembe kell szállniuk, hogy ne essenek áldozatul cselfogásainak. A környék lakóinak is meg akarta mutatni hatalmát, amellyel széttépi Sátán bilincseit, és megszabadítja foglyait. És bár Jézus eltávozott, a csodálatosan megszabadított emberek ott maradtak, hogy hirdessék jótevőjük könyörületét. NR 23.1

A Biblia más, hasonló jellegű eseteket is megörökített. Az egyik sziro-főníciai asszony lányát is kegyetlenül kínozta egy démon, Jézus azonban szavával kiűzte azt. (Márk 7:26-30) „Egy vak és néma megszállottat” (Máté 12:22); az ifjút, akit néma lélek szállt meg, és „sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa” (Márk 9:1727); egy őrültet, aki a kapernaumi zsinagóga szombati nyugalmát megzavarta — mindnyájukat a könyörületes Megváltó gyógyította meg. Krisztus majdnem minden esetben úgy szólította meg a démont, mint értelmes lényt. Megparancsolta, hogy hagyja el áldozatát, és ne gyötörje tovább. A kapernaumi hívek, látva Krisztus nagy hatalmát, megrémültek, és „így szóltak egymáshoz: »Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek!«” (Lukács 4:36). NR 23.2

A sátáni telkektől megszállt emberek többsége nagyon szenvedett. Voltak azonban kivétetek is. Egyesek, hogy a természetfölötti erő bir-tokába juthassanak, szívesen fogadták Sátán munkáját. Ezeknek ter-mészetesen nem volt küzdelmük a démonokkal. Ilyenek voltak azok, akik a jövendőmondás telkét kapták — Simon mágus, az ördöngös Elimás és az a szolgáló lány, aki Filippiben Pál és Silás nyomában járkált. (Lásd: Apostolok cselekedetei 8:9, 18; 13:8; 16:16-18) NR 24.1