Jézus élete

A vacsora Simon házában

A bethániai Simont Jézus tanítványaként tartották számon. Egyike volt annak a néhány farizeusnak, akik nyíltan csatlakoztak Krisztus követőihez. Tanítónak ismerte el Jézust, reménykedett, hogy Ő lehet a Messiás, de nem fogadta el Megváltónak. Jelleme nem alakult át, elvei változatlanok maradtak. JE 468.1

Simon leprából gyógyult meg, ez vonzotta Jézushoz. Ki akarta fejezni háláját, s Krisztus utolsó bethániai látogatásakor vendéglátást szervezett a Megváltó és tanítványai számára. Erre a lakomára számos zsidó gyűlt össze. Ekkortájt Jeruzsálemben nagy volt az izgalom. Krisztus és küldetése élénkebb érdeklődést váltott ki, mint valaha. Minden mozdulatát figyelték azok, akik eljöttek a vendégségre, és néhányan nem is nézték Őt jó szemmel. JE 468.2

A Megváltó csak hat nappal húsvét előtt ért Bethániába, és szokása szerint vágyott a pihenésre Lázár házában. Az utazó sokaság, mely áthaladt a városon, elterjesztette, hogy Jézus útban van Jeruzsálem felé, és szombaton Bethániában fog megpihenni. A népkörében magasra csapott a lelkesedés. Sokan sereglettek Bethániába, egyesek Jézus iránti rokonszenvből, mások csak kíváncsiságból: látni akarták azt az embert, aki feltámadt a halálból. JE 468.3

Sokszor várták, hogy csodálatos beszámolót hallhatnak Lázártól halálon túli tapasztalatairól. Meglepődtek, mert ő semmit sem mondott. Semmi efféle mondanivalója nem volt. Az ihletés szerint: “A halottak semmit nem tudnak. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett” (Préd 9:7,8). Lázár ellenben csodálatos bizonyságot tehetett Krisztus művéről. Ezért támadt fel a halálból. Bizonyossággal, erővel jelentette ki, hogy Jézus Isten Fia. JE 468.4

A Bethániába látogatók által Jeruzsálembe visszavitt hírek fokozták az izgalmat. Az emberek sóvárogva akarták látni és hallani Jézust. Mindenki azt kérdezgette, vajon Lázár elkíséri-e Őt Jeruzsálembe, és királlyá koronázzák-e majd a prófétát húsvétkor. A papok és főemberek látták, hogy egyre kevésbé tudják kézben tartani a népet, s Jézus elleni haragjuk még keserűbbé vált. Alig várták az alkalmat, hogy örökre eltehessék az útból. Ahogy telt az idő, attól kezdtek tartani, hogy esetleg el sem jön Jeruzsálembe. Eszükbe jutott, hányszor keresztülhúzta gyilkos terveiket, s féltek, hogy kitalálja ellene irányuló szándékukat, és távol marad. Rosszul palástolták nyugtalanságukat, és maguk között kérdezgették: “Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre?” (Jn 11:56). JE 468.5

Összehívták a papok és farizeusok tanácsát. Lázár feltámasztása óta a nép érzelmileg olyannyira Krisztus mellé állt, hogy veszélyes lett volna nyíltan kezet emelni Rá. Ezért a hatóságok elhatározták, hogy titokban fogják el, és a tárgyalást a lehető legnagyobb csöndben tartják meg. Remélték, hogy mire elítélése nyilvánosságra kerül, a közvélemény szeszélyes hulláma számukra kedvezően változik. JE 469.1

Eltökélték tehát Jézus elpusztítását. Tudták azonban a papok és írástudók, hogy amíg Lázár él, nem lehetnek biztosak a dolgukban. Annak az embernek a puszta létezése, aki négy napig a sírban volt, és aki Jézus szavára támadt fel, előbb vagy utóbb reakciót vált ki. A nép megbosszulná vezetőin egy olyan Személy életének kioltását, aki ilyen csodát tudott művelni. Ezért a Magas Tanács elhatározta, hogy Lázárnak is meg kell halnia. Ide vezette rabjait az irigység és az előítélet. A zsidó vezetők gyűlölete és hitetlensége addig növekedett, amíg az életét is el akarták venni annak, akit a végtelen erő megmentett a sírból. JE 469.2

Mialatt Jeruzsálemben ezt az összeesküvést szövögették, Jézus és tanítványai meghívást kaptak Simon lakomájára. Az asztalnál a Megváltó egyik oldalán Simon ült, akit szörnyű betegségből gyógyított meg, a másik oldalon pedig Lázár, akit feltámasztott a halálból. Márta felszolgált, Mária pedig figyelmesen hallgatott minden Jézus ajkáról elhangzó szót. Kegyelmében Jézus megbocsátotta bűneit, előhívta szeretett fivérét a sírból, s Mária szíve csordultig telt hálával. Hallotta, amikor Jézus közelgő haláláról beszélt, ezért mélységes szeretetét és gondoskodását szerette volna előtte kifejezésre juttatni. Nagy, személyes áldozat árán vásárolt egy alabástrom szelence “drága nárdusból való kenetet” (Jn 12:3), hogy ezzel kenje meg Jézus testét. Mostanában azonban azt is hallotta, hogy nemsokára királlyá koronázzák Őt. Mária bánata örömre fordult, és elsőként akart tisztességet tenni Urának. Feltörte a kenetes szelencét, s tartalmát Jézus fejére és lábára öntötte, azután sírva letérdelt, könnyeivel öntözte Őt, s lábát megtörölte hosszú, leomló hajával. JE 469.3

El akarta kerülni a feltűnést, s mozdulatait észre sem vették volna, ha a kenet be nem tölti illatával a termet. Ez mindenki számára nyilvánvalóvá tette cselekedetét. Júdásnak egyáltalán nem tetszettek a történtek. Ahelyett, hogy megvárta volna, mit szól Krisztus ehhez a dologhoz, suttogva panaszkodni kezdett a mellette ülőknek, szemrehányólag nyilatkozott Krisztusról, amiért elfogad ilyen tékozlást. Ravaszul olyan célzásokat tett, amelyek majd valószínűleg elégedetlenséget keltenek. JE 470.1

Júdás a tanítványok pénztárosa volt, s a kis tartalékból titkon elcsent valamennyit saját magának, ezzel anyagi forrásaikat csekély összegre szűkítette. Igyekezett mindent az erszénybe rakni, amit csak összeszedett. Az erszény tartalmát gyakran kiürítették, hogy segítsenek a szegényeken. Ha vettek valamit, amit Júdás nem tartott lényegesnek, megkérdezte: Miért ez a pazarlás? Miért nem tettük ennek az árát a szegények számára fenntartott erszénybe? Ez alkalommal Mária cselekedete olyan éles ellentétben állt önzésével, hogy megszégyenült. Szokása szerint igyekezett méltó indokot találni, miért kifogásolja az ajándékot. A tanítványokhoz fordult, és így szólt: “Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené” (Jn 12:5-6). Júdás nem szánta a szegényeket. Ha eladták volna Mária kenetét, s az ára az ő kezébe kerül, abból a szegényeknek semmi hasznuk nem lett volna. JE 470.2

Júdás nagyon jó véleménnyel volt saját intézkedési képességéről. Pénzügyi szakértőként sokkal többre tartotta magát tanítványtársainál, s úgy irányította őket, hogy ők is ugyanilyen megvilágításban lássák őt. Megnyerte bizalmukat, s erősen befolyásolni tudta őket. A tanítványokat becsapta állítólagos együttérzése a szegényekkel, művészi tettetése oda vezetett, hogy rossz szemmel nézték Mária odaadását. Zúgolódás hallatszott az asztal körül: “Mire való ez a tékozlás? Mert eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron, és adhatták volna a szegényeknek” (Mt 26:8-9). JE 470.3

Mária hallotta a bíráló szavakat. Szíve megremegett. Félt, hogy nővére is megfeddi szertelenségét. A Mester is azt hiheti, hogy meggondolatlan. JE 470.4

Mentegetőzés, kifogáskeresés nélkül vissza akart vonulni, amikor Urának hangját hallotta: “Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt?” (Mk 14:6). Jézus látta, hogy a nő zavarba jött és elszomorodott. Tudta, hogy ezzel a szolgálattal háláját fejezte ki, amiért megbocsátotta bűneit, ezért könnyített a lelkén. Hangját a bíráló zúgolódás fölé emelte, és így szólt: “Jó dolgot cselekedett énvelem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük; de én nem leszek mindenkor veletek. Ő ami tőle telt, azt tevé: előre megkente az én testemet a temetésre” (Mk 14:6-8). JE 471.1

A jó illatú kenetet, melyet Mária a Megváltó holttestére szándékozott kenni, az élő alakra önthette. A temetéskor annak édessége csak a sírboltot járhatta volna át, most azonban Jézus szívét töltötte be a bizonyossággal, hogy hisz benne és szereti Őt. Arimathiai József és Nikodémus nem ajánlották fel szeretetük ajándékát Jézusnak, amíg élt. Keserű könnyekkel hozták viszont drága kenetüket hideg, öntudatlan testére. Az asszonyok, akik keneteket vittek a sírhoz, hiába fáradtak, mert Ő már feltámadott. Mária azonban akkor öntötte szeretetét a Megváltóra, amikor Ő még láthatta odaadását — temetésére kente föl. Amikor azután Jézus nagy próbatételének sötétjébe szállt le, magával vitte ennek a cselekedetnek az emlékét: annak a szeretetnek a zsengéjét, melyet majd megváltottaitól fog kapni mindörökké. JE 471.2

Sokan a holtaknak viszik értékes ajándékaikat. Ott mondják el nyíltan szerető szavaikat, amikor a hideg, néma test mellett állnak. Nyájasság, értékelés, odaadás mind-mind elenyészik, hiszen akinek szánják, az nem lát, nem hall. Milyen drága lett volna e szavak illata, ha akkor mondták volna őket, amikor a fáradt lélek annyira szomjazott utánuk, amikor a fül még hallott és a szív érzett. JE 471.3

Mária nem ismerte föl teljesen szeretettől indított tettének jelentőségét. Nem tudott válaszolni vádlóinak. Nem tudta megmagyarázni, miért éppen ezt az alkalmat választotta, hogy felkenje Jézust. A Szentlélek tervezett számára, és ő engedett indításának. Az ihletés nem száll le, hogy magyarázkodjon. Láthatatlanul jelen van, az észhez és a lélekhez szól, tettre sarkallja a szívet. Saját magát magyarázza. JE 471.4

Krisztus elmondta Máriának tettének jelentőségét, s ezzel többet adott, mint amennyit Ő kapott. “Mert hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte azt” (Mt 26:12) — mondotta. Ahogyan az alabástrom szelence eltört, és illata betöltötte az egész házat, úgy kellett Krisztusnak meghalnia, testének megtöretnie, hogy azután feltámadjon a sírból, és életének illata betöltse a Földet. Krisztus “szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5:2). JE 471.5

“Bizony mondom néktek: — jelentette ki Krisztus — Valahol az egész világon prédikáltatik az evangélium, amit ez énvelem cselekedék, az is hirdettetik az ő emlékezetére” (Mt 26:13). A Megváltó a jövőbe tekintett, s bizonyossággal szólt evangéliumáról, melyet az egész világon fognak hirdetni. És ahová csak az evangélium elér, Mária ajándéka is árasztja illatát, s szívek részesülnek áldásában természetes cselekedete által. Országok keletkeznek és elenyésznek, uralkodók és hódítók nevét elfelejtik, de ennek a nőnek a tette halhatatlan a szent történelem lapjain. A feltört alabástrom szelence az idők végezetéig beszélni fog Isten túláradó szeretetéről az elbukott faj iránt. JE 472.1

Mária cselekedete éles ellentétben állt Júdás szándékával. Milyen metsző leckét adhatott volna Krisztus annak, aki elhintette a bírálat és a gonosz gondolkodás magvát a tanítványok elméjébe! Milyen igazságosan lehetett volna vádolni a vádlót! Aki olvas minden szív indítékaiban, és minden tettet megért, az feltárhatta volna a lakomán Júdás életének sötét lapjait. Jézus leleplezhette volna az üres tettetést, melyre az áruló alapozta szavait, hiszen a szegényekkel való együttérzés helyett megfosztotta őket a megsegítésükre szánt pénztől. Méltatlankodást kelthetett volna vele szemben, mert Júdás megkárosította az özvegyet, az árvát, a hontalant. Ha azonban Krisztus leleplezi őt, ez indokul szolgálhatott volna elárulására. És hiába a tolvajlás vádja, Júdással még a tanítványok is együttéreztek volna. A Megváltó nem dorgálta meg, és ezzel elkerülte, hogy mentséget találhasson hitszegésére. JE 472.2

Viszont Jézus tekintetéből Júdás meggyőződött róla, hogy a Megváltó átlát képmutatásán, ismeri aljas, megvetendő jellemét. Krisztus Mária tettének megdicsérésével — melyet oly szigorúan elítéltek — Júdást feddte meg. Ezt megelőzően a Megváltó sohasem tett közvetlenül szemrehányást Júdásnak. Most a feddés nyomta Júdás szívét. Elhatározta, hogy bosszút áll. A vacsoráról egyenesen a főpap palotájába ment, ahol a tanács ülésezett, és felajánlotta, hogy Jézust kezükbe adja. JE 472.3

A papok nagyon megörültek. Izrael eme vezetőinek megadatott a kiváltság, hogy elfogadják Krisztust Megváltójuknak, pénz, ár nélkül. Azonban visszautasították a drága ajándékot, melyet kényszerítő szeretetből, a leggyöngédebb lelkülettel ajánlottak fel nekik. Visszautasították az aranynál értékesebb üdvösség elfogadását, és Urukat harminc ezüstpénzért megvették. JE 472.4

Júdás addig melengette magában a telhetetlenséget, míg az jellemének minden jó vonása felett elhatalmasodott. Bosszantotta a Jézusnak tett felajánlás. Égette szívét az irigység, amiért a Megváltó a föld királyainak kijáró ajándékot kap. A szelencényi kenet áránál jóval kevesebbért elárulta Urát. JE 473.1

A tanítványok nem hasonlítottak Júdáshoz. Ők szerették a Megváltót. Azonban nem értékelték helyesen magasztos jellemét. Ha felismerték volna, mit tett érettük, érezték volna, hogy semmi sem pazarlás, amit neki nyújtanak. A keleti bölcsek, akik oly keveset tudtak Jézusról, jobban felmérték, hogy milyen tisztesség illeti Őt. Értékes ajándékokat hoztak a Megváltónak, és hódolattal hajoltak meg előtte, a kisded előtt, aki a bölcsőben feküdt egy istállóban. JE 473.2

Krisztus értékeli a szívből jövő figyelmesség kifejezéseit. Ha valaki jót tett Vele, példás udvariassággal áldotta meg a cselekvőt. Nem utasította vissza a legegyszerűbb virágot sem, melyet egy gyermek keze szakított le, és szeretetből ajánlott fel Neki. Elfogadta a gyerekek ajándékait, megáldotta az adományozókat, és nevüket felírta az élet könyvébe. A Szentírás úgy említi Mária tettét — Jézus felkenését — mint ami megkülönbözteti őt a többi Máriától. A Jézus iránti szeretet és tisztelet cselekedetei bizonyítják az Isten Fiába vetett hitet. A Szentlélek úgy említi, mint a nő Krisztus iránti hűségének bizonyítékait: “ha a szentek lábait mosta, ha a nyomorultakon segített, ha minden jó cselekedetben foglalatos vala” (lTim 5:10). JE 473.3

Krisztus örvendezett, hogy Mária őszintén kívánja cselekedni Urának akaratát. Elfogadta a tiszta érzelmek gazdagságát, amit a tanítványok nem tudtak és nem is akartak megérteni. Mária vágya, hogy ezt a szolgálatot megtehesse Uráért, Krisztus számára értékesebb volt a világ összes drága keneténél, mert kifejezte az asszony megbecsülését a világ Megváltója iránt. Krisztus szeretete kényszerítette őt. Krisztus jellemének páratlan kiválósága betöltötte lelkét. A kenet az adományozó szívét jelképezte. JE 473.4

Külső megnyilvánulása volt annak a szeretetnek, melyet mennyei túláradó folyamok tápláltak. JE 474.1

Mária tette éppen azt a tanítást hordozta, melyre a tanítványoknak szükségük volt. Megmutatta, hogy Krisztusnak örömet szerezne, ha kifejeznék iránta érzett szeretetüket. Ő mindent jelentett számukra, és nem ismerték fel, hogy hamarosan elvétetik tőlük, és már nem ajánlhatják fel Neki nagy szeretetéért érzett hálájuk jeleit. A mennyei udvaroktól elválasztott, emberi életet élő Krisztus magányát sohasem értették meg, sem nem értékelték kellőképpen a tanítványok. Ő gyakran szomorkodott, mert tanítványaitól nem kapta meg azt, amit adniuk kellett volna. Tudta, hogy ha az Őt kísérő mennyei angyalok befolyása alatt állnának, ők sem találnának semmilyen ajándékot elég értékesnek szívük lelki érzelmeinek kifejezésére. JE 474.2

Későbbi felismeréseik sok olyan dolognak feltárták az igazi értelmét, amellyel kinyilváníthatták volna Jézus iránti szívbéli szeretetüket és hálájukat, amikor még Mellette voltak. Midőn Jézus már nem járt többé velük, valóban pásztor nélküli juhoknak érezték magukat, kezdték belátni, mennyi figyelmességet nyújthattak volna Neki, amivel örömet szerezhettek volna szívének. Nem Máriát vádolták már, hanem önmagukat. Ó, ha visszavonhatták volna bírálatukat, mellyel a szegényeket méltóbbnak ítélték az ajándékra, mint Krisztust! Fájón érezték a szemrehányást; amikor Uruk megtört testét vették le a keresztről. JE 474.3

Ugyanez az igény nyilvánvalóan jelen van a mi világunkban is manapság. Azonban kevesen értékelik teljesen, mit jelent Krisztus számukra. Ha ezt tennék, ha kifejeznék Mária nagy szeretetét, ingyen ajánlanák fel a felkenést. Nem tűnne tékozlásnak a drága olaj. Semmi sem tűnne túl költségesnek, hogy Krisztusnak adják, semmilyen önmegtagadás, önfeláldozás elviselése nem lenne túl nagy az Ő kedvéért. JE 474.4

A méltatlankodva kiejtett szavak: “Mire való ez a tékozlás?” (Mt 26:8) — élénken Krisztus elé rajzolták a valaha hozott legnagyobb áldozatot: Önmaga odaajándékozását az elveszett világért engesztelésként. Az Úr olyan bőkezűen bánt emberi családjával, hogy ne lehessen azt mondani, többet is tehetett volna. Jézus odaajándékozásával Isten az egész mennyet adta. Emberi szemszögből nézve az ilyen áldozat indokolatlan tékozlás. Az emberi okoskodás szerint az üdvösség egész terve a kegyelem és a javak tékozlása. Mindenütt önmegtagadással és teljes szívből hozott áldozattal találkozunk. Joggal tekinthet a mennyei sereg csodálkozva az emberi családra, mely visszautasítja, hogy felemeljék és elhalmozzák a Krisztusban megmutatkozó határtalan szeretettel. Joggal kiálthatnak fel: Mire ez a nagy tékozlás? JE 474.5

Az elveszett világért szerzett engesztelésnek azonban teljesnek, elégségesnek és tökéletesnek kellett lennie. Krisztus felajánlása túláradóan bőséges volt, minden Isten által teremtett lélekhez elér. Ezt nem lehet korlátozni, hogy ne lépje túl azok számát, akik elfogadják a nagy Ajándékot. Nem menekül meg minden ember, a megváltási terv mégsem pazarlás, mert nem teljesít mindent, amiről bőkezűsége gondoskodott. JE 475.1

Simont, a házigazdát is befolyásolta Júdás bírálata Mária ajándékát illetően, ezért meglepődött Jézus viselkedésén. Sérelem érte farizeusi büszkeségét. Tudta, hogy számos vendége bizalmatlanul, nemtetszéssel tekint Krisztusra. Simon így szólt szívében: “Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bűnös” (Lk 7:39). JE 475.2

Krisztus Simont leprából gyógyította meg: élő halottat szabadított meg. Most Simon mégis megkérdőjelezte a Megváltó prófétaságát. Mivel Krisztus megengedte ennek a nőnek, hogy közeledjen hozzá, nem küldte el méltatlankodva, mint olyat, akinek bűnei túl nagyok a megbocsátásra, mivel nem mutatta ki, hogy látja bukott voltát, Simont kísértette a gondolat: Ő nem is próféta. Jézus semmit sem tud erről az asszonyról, aki olyan szabadon szolgálja — gondolta -, különben nem engedné, hogy megérintse. JE 475.3

Simon semmit sem tudott Istenről, Krisztusról, azért gondolkodott így. Nem ismerte föl, hogy Isten Fiának Isten szerint kell eljárnia, könyörülettel, szelídséggel, kegyelemmel. Véleménye szerint Jézusnak nem kellett volna figyelembe vennie Mária bűnbánó szolgálatát. Cselekedete — megcsókolta Krisztus lábát és megkente a kenettel — súlyosbító dolognak tűnt keményszívűsége számára. Azt gondolta, ha Krisztus próféta lenne, felismerné és megdorgálná a bűnösöket. JE 475.4

A Megváltó válaszolt erre a kimondatlan gondolatra: “Simon, van valami mondanivalóm néked. Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél” (Lk 7:40-43). JE 475.5

Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is egy példázat köntösébe rejtette feddő szavait, s így vendéglátóját hozta olyan helyzetbe, hogy ítéletet mondjon önmaga felett. Simon vitte bűnbe a nőt, akit most megvetett. Mélyen megrontotta. A példázatbeli két adós Simont és az asszonyt mutatja be. Jézus nem azt akarta tanítani, hogy a két személynek különböző fokú elkötelezettséget kell éreznie. Mindkettőjük hálaadóssága oly nagy, hogy sohasem tudnák törleszteni. Simon azonban igazabbnak tartotta magát Máriánál, és Jézus szerette volna, ha belátja, mekkora bűnt követett el. Meg akarta mutatni, hogy bűne nagyobb, mint az asszonyé — épp annyival nagyobb, amennyivel az ötszáz pénz több az ötvennél. JE 476.1

Simon most új megvilágításban kezdte látni önmagát. Látta, hogyan tekinti Máriát az a Valaki, aki több mint próféta. Megértette, hogy Krisztus prófétai szeme olvas a nő szerető, odaadó szívében. Elöntötte a szégyen, s felismerte, hogy felette álló Lény színe előtt áll. JE 476.2

“Bejövék a te házadba, — folytatta Krisztus — az én lábaimnak vizet nem adál” (Lk 7:44). Mária azonban a szeretetből fakadó bűnbánat könnyeivel öntözte meg lábamat, s fejének hajával törölte meg. “Engem meg nem csókolál: ez pedig — akit te megvetsz — az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni” (Lk 7:45). Krisztus felsorolta azokat az alkalmakat, amikor Simon megmutathatta volna Ura iránti szeretetét, s megbecsülését azért, amit érte tett. A Megváltó egyszerűen, finom udvariassággal adta tanítványainak tudtára, hogy szomorú a szíve, ha gyermekei elmulasztják kifejezni iránta hálájukat szavakkal és a szeretet tetteivel. JE 476.3

A szívek Vizsgálója ismerte Mária tettének indítóokait, és a lelkületet is, melyből Simon szavai fakadtak. “Látod-é ez asszonyt?” — kérdezte tőle. Ő bűnös. “Mondom néked: Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret” (Lk 7:44.47). JE 476.4

Simon hűvössége, hanyagsága a Megváltóval szemben megmutatta, mily kevéssé értékeli a kapott kegyelmet. Azt hitte, megtiszteli Jézust, mert meghívta házába. Most azonban igazából láthassa saját magát. Miközben azt hitte, olvas vendége lelkében, a vendég olvasott őbenne. Látta, milyen igazul ítélte őt meg Krisztus. Vallása farizeusi köntös volt. JE 476.5

Megvetette Jézus könyörületességét. Nem ismerte föl, hogy Ő Isten képviselője. Mária, a bűnös, bocsánatot nyert, viszont ő, a bűnös, nem nyert bocsánatot. Az igazság merev szabálya, melyet az asszonyra akart alkalmazni — őt ítélte el. JE 477.1

Simont megindította Jézus figyelmessége, hogy nem feddte meg nyíltan a vendégek előtt. Nem úgy bántak vele, ahogyan ő akart Máriával bánni. Látta, hogy Jézus nem óhajtotta kiteregetni bűnét másoknak, hanem a helyzet igaz felmérésével meg akarta győzni elméjét, együttérző gyöngédségével leigázni szívét. Ha Krisztus keményen elítéli Simont, akkor szíve megkeményedett volna, a türelmes intés azonban meggyőzte tévedéséről. Látta a hatalmas adósságot, mellyel Urának tartozott. Büszkesége megalázkodott, megbánta bűnét, s a kevély farizeusból szerény, önfeláldozó tanítvánnyá vált. JE 477.2

Máriát nagyon bűnösnek tekintették, Krisztus azonban ismerte az életét alakító körülményeket. A remény minden szikráját kiolthatta volna lelkében, de nem tette, sőt Ő emelte föl a kétségbeesésből, a romlásból. Hétszer dorgálta meg a nő szívét és értelmét uraló démonokat — ezt Mária hallotta. Hallotta Jézus erős kiáltását Atyjához az ő érdekében. Tudta, mennyire sérti a bűn az Ő szeplőtlen tisztaságát, s az Ő erejével győzött. JE 477.3

Amikor ügye az emberek szemében reménytelennek tűnt, Krisztus meglátta Máriában a képességet a jóra. Látta jellemének jobb vonásait. A megváltási terv nagy lehetőségekkel ruházta fel az emberiséget, és Máriában ezek a lehetőségek váltak később valóra. Jézus kegyelme által az asszony az isteni természet részese lett. Aki elbukott, akinek értelme démonok lakhelye volt, az a szolgálattal, barátsággal nagyon közel került a Megváltóhoz. Mária volt az, aki lábánál ült és tanult tőle. Mária volt az, aki a drága kenetet fejére öntötte, lábát könnyeivel mosta. Mária állt a kereszt mellett, s követte Őt a sírig. Feltámadása után Mária jött elsőként a sírhoz. Mária hirdette elsőnek a feltámadott Megváltót. JE 477.4

Jézus minden lélek körülményeit ismeri. Mondhatod: bűnös vagyok, nagyon bűnös. Az lehetsz, de minél rosszabb vagy, annál inkább szükséged van Jézusra. Ő nem fordul el a síró, megtört emberektől. Senkinek sem mondja el mindazt, amit kibeszélhetne, de minden remegő léleknek megparancsolja, hogy vegyenek bátorságot. Ingyen megbocsát mindenkinek, aki bocsánatért és megújulásért jő Hozzá. JE 477.5

Krisztus elküldheti a mennyei angyalokat, hogy kiöntsék haragjának poharát a világra, és megöljék mindazokat, akiket betölt az Isten elleni gyűlölet. Eltörölheti ezt a sötét foltot a világegyetemből. Ő azonban nem ezt teszi. Most ott áll a jó illatú oltárnál, és Isten elé tárja azok imáit, akik segítségére vágynak. JE 478.1

A menedékért Hozzá forduló lelket Jézus a vádaskodó, viszálykodó nyelvek fölé emeli. Sem ember, sem gonosz angyal nem vonhatja felelősségre ezeket a lelkeket. Krisztus egyesíti őket a saját isteni-emberi természetével. Ott állnak a bűnök nagy hordozója mellett, az Isten trónjáról kiáradó fényben. “Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Róm 8:33-34). JE 478.2