A nagy küzdelem

A reformáció előrehaladása Németországban

Luther titokzatos eltűnése egész Németországban megdöbbenést keltett. Mindenki kérdezősködött felőle. A legképtelenebb hírek keringtek róla, és sokan azt hitték, hogy meggyilkolták. Az emberek nagyon megsiratták; nemcsak közismert barátai, hanem ezerszámra olyanok is, akik nem foglaltak nyíltan állást a reformáció mellett. Sokan ünnepélyes esküvel fogadták, hogy megbosszulják halálát. NK 168.1

A Róma-barát vezetők rémülten látták, hogy mennyire ellenük fordult a közhangulat. Bár eleinte ujjongtak Luther vélt halálának, de csakhamar szerettek volna elrejtőzni az emberek haragja elől. Ellenségeit, míg Luther közöttük volt, még legmerészebb tettei sem nyugtalanították annyira, mint eltűnése. Azok, akik dühükben megpróbálták a bátor reformátort elpusztítani, most, hogy védtelen fogoly lett, tele voltak félelemmel. “Menekülésre már csak egy lehetőségünk van — mondta egyikük —,... fáklyákat gyújtva kutatni széles e világon, és visszaadni a nemzetnek, amely követeli.”¹ Úgy tűnt, hogy a császári rendelet hatástalan maradt. A nunciusok felháborodva látták, hogy sokkal kevesebb figyelmet kelt, mint Luther sorsa. NK 168.2

Az a hír, hogy Luther, bár fogoly, de biztonságban van, megnyugtatta az embereket, és még jobban lelkesedtek érte, írásait még buzgóbban olvasták. Egyre többen álltak annak a hősnek az ügye mellé, aki ilyen félelmesen kevés eséllyel védte Isten szavát. A mag, amelyet Luther elvetett, mindenütt kikelt. Távolléte alatt megvalósult az, amit jelenlétében nem ért volna el. Munkatársainak, nagyszerű vezérük eltávolítása után megnőtt a felelősségérzete. Meg újult hittel és buzgalommal siettek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az oly szépen megindult munka ne szenvedjen csorbát. NK 168.3

Sátán azonban nem maradt tétlen. Most is megpróbálta azt, amit minden reformációs mozgalomban. Megkísérelte tönkretenni az embereket. Rá akarta szedni őket arra, hogy az igazi reformációt cseréljék fel hamisítvánnyal. Miként a keresztény egyház első századában támadtak hamis krisztusok, a XVI. században voltak hamis próféták. NK 169.1

Néhány ember, akikre a vallásos világ kavargása nagy hatással volt, különleges mennyei kinyilatkoztatások birtokosának képzelte magát, és azt állította, hogy Istentől megbízást kapott a Luther által — szerintük erőtlenül — elkezdett reformáció folytatására és befejezésére. Ezek az emberek lerombolták azt, amit Luther felépített. Pontosan azt a nagyszerű elvet tagadták meg, ami a reformáció alapja volt — hogy Isten szava a hit és gyakorlat tökéletes szabálya. Ezt a tévedhetetlen útmutatót változékony mércével — saját érzéseikkel és benyomásaikkal — cserélték fel. A tévedés és hazugság nagyszerű leleplezőjének elvetésével utat nyitottak Sátánnak arra, hogy tetszése szerint befolyásolja az emberek gondolkozását. NK 169.2

Az egyik ilyen próféta azt állította, hogy Gábriel angyal adott neki eligazítást. Egy diák, aki e prófétához csatlakozott, felhagyott tanulmányaival, mert állítása szerint Isten maga adott neki bölcsességet Igéje magyarázásához. Sok fanatizmusra hajló ember csatlakozott hozzájuk. E rajongók ténykedései nem kis izgalmat keltettek. Luther prédikációi nyomán az emberek felismerték a reform szükségességét. És most, az új próféták téves tanításai félrevezettek néhány igazán jóhiszemű embert. NK 169.3

A mozgalom vezetői elmentek Wittenbergbe, és rá akarták kényszeríteni álláspontjukat Melanchtonra és munkatársaira. Ezt mondták: “Isten bízott meg minket az emberek oktatásával. Mi meghitten társalgunk az Úrral, mi tudjuk, mi fog történni. Egyszóval apostolok és próféták vagyunk. Kérdezzétek csak meg dr. Luthert.”² NK 169.4

A reformátorok megdöbbentek. Nem értették a dolgot. Ilyennel még nem találkoztak, és nem tudták, mitévők legyenek. Melanchton így szólt: “Ezekben az emberekben valóban rendkívüli lélek van. De milyen lélek?... Egyrészt arra vigyázzunk, nehogy elfojtsuk Isten Lelkét, másrészt pedig arra, nehogy félrevezessen minket a Sátán lelke!”³ NK 169.5

Az új tan gyümölcse csakhamar megmutatkozott. Az emberek elhanyagolták a Bibliát, vagy teljesen félretették. Az iskolákban zűrzavar támadt. Diákok, ledöntve minden korlátot, abbahagyták tanulmányaikat, és otthagyták az egyetemet. Azok, akik alkalmasnak tartották magukat a reformáció felélesztésére és irányítására, a pusztulás határára vitték. A katolikusok ezt látva újra bizakodni kezdtek, és diadalittasan kiáltották: “Még egy utolsó erőfeszítés, és minden a mienk.”⁴ NK 170.1

Amikor Luther Wartburgban meghallotta, mi történt, mélyen megrendülve mondta: “Mindig tartottam attól, hogy Sátán ránk küldi ezt a csapást.”⁵ Felismerte az állítólagos próféták igazi lényét, és látta az igazság ügyét fenyegető veszélyt. A pápa és a császár ellenkezése nem nyugtalanította annyira, mint az, amit most látott. A reformáció állítólagos barátaiból támadtak a legnagyobb ellenségei. Éppen azokkal az igazságokkal keltettek viszályt és zűrzavart az egyházban, amelyek oly nagy örömet és vigaszt nyújtottak. NK 170.2

Luther Isten Lelke késztetésére bontakoztatta ki a reformációt, és nagyobb reformot hajtott végre, mint ami kezdetben szándékában állt. Ő csak eszköz volt a Végtelen Hatalom kezében. Mégis sokszor megremegett, amikor munkája következményét látta. Egyszer ezt mondta: “Ha megtudnám, hogy tanaim egy embernek is ártottak, egyetlenegynek, bármilyen egyszerűnek és ismeretlennek — ami lehetetlen, hiszen ez maga az evangélium —, inkább meghalnék, mintsem kitartsak mellettük.”⁶ NK 170.3

És most Wittenberget, a reformáció tulajdonképpeni központját a fanatizmus és törvényellenesség ejtette hatalmába. Ez a rettenetes állapot nem Luther tanításainak következménye volt, de ellenségei egész Németországban őt terhelték meg vele. Elkeseredésében olykor ezt kérdezte: “Hát lehet ilyen vége a reformáció nagyszerű munkájának?”.⁷ Amikor Istennel imában tusakodott, ismét béke költözött a szívébe. “Ez a munka nem az enyém, hanem a tiéd — mondta —,; Te nem fogod eltűrni, hogy a babona vagy a fanatizmus megrontsa.” De az a gondolat, hogy ebben a válságos helyzetben továbbra is távol kell maradnia a küzdelemtől, elviselhetetlenné vált már számára. Elhatározta, hogy visszatér Wittenbergbe. NK 170.4

Tüstént el is indult — a birodalom átkával a vállán — veszélyes útjára. Az ellenség jogot kapott arra, hogy megölje. Barátainak megtiltották, hogy befogadják, vagy segítsenek rajta. A császári kormány a legszigorúbb intézkedéseket alkalmazta a reformátor hívei ellen. De Luther látta, hogy az evangélium munkája veszélyben van, és az Úr nevében bátran elindult, hogy harcoljon az igazságért. Egyik levelében, amely a választófejedelemnek szólt, Luther, miután közölte, hogy el akarja hagyni Wartburgot, ezt írta: “Tudatom felségeddel, hogy Wittenbergbe készülök, olyan védelem alatt, amely sokkal nagyobb, mint a fejedelmeké és a választófejedelemé. Nem szándékozom felséged támogatásáért folyamodni, és egyáltalán nem kívánom védelmét, inkább én védeném meg felségedet. Ha megtudnám, hogy felséged tudna vagy akarna védelmezni engem, inkább egyáltalán nem mennék Wittenbergbe. Nincs olyan kard, amely előmozdíthatná ezt az ügyet. Istennek egyedül kell megtennie mindent emberi segítség vagy közreműködés nélkül. Ő, aki a leghívebb, Ő tud a legjobban megvédeni.”⁸ NK 171.1

Második levelében, amelyet wittenbergi útján írt, Luther hozzátette: “Kész vagyok elszenvedni felséged nemtetszését és az egész világ haragját. Vajon a wittenbergiek nem az én juhaim-e? Isten nem reám bízta őket? És nem kell-e, ha szükséges, még az életemet is kockáztatnom értük? Meg aztán attól félek, hogy Németországban borzalmas zendülés fog kitörni, amely által Isten megbünteti nemzetünket.”⁹ NK 171.2

Nagy elővigyázattal, mély alázattal, de határozottan és energikusan fogott munkához. “Az Igével kell legyőznünk és lerontanunk mindazt, amit az erőszak állított fel — mondta. Nem fogok erőszakot alkalmazni a babonások és hitetlenek ellen... Senkit sem szabad kényszeríteni. A hit lényege éppen a szabadság.”¹⁰ NK 171.3

Csakhamar egész Wittenbergben elterjedt a hír, hogy Luther visszatért, és prédikálni fog. Az emberek özönlöttek mindenfelől, és a templom zsúfolásig megtelt. Luther a szószékre lépve nagyon bölcsen és szelíden tanított, buzdított és dorgált. Utalva egyesek eljárására, akik erőszakos intézkedésekkel akarták megszüntetni a misét, ezt mondta: NK 172.1

“A mise rossz dolog. Isten ellenzi, ezért meg kell szüntetni. Én helyére az egész világon az evangéliumi úrvacsorát tenném. De senkit sem szabad erőszakkal elszakítani tőle. Ezt a dolgot az Úr kezébe kell letennünk. Az Ő szava cselekedjen, és ne mi. Hogy miért? — kérdezed. Mert nincs a kezemben az emberek szíve, mint a fazekaséban az anyag. Jogunk van szólni, de nincs jogunk cselekedni. Prédikáljunk! A többi Isten dolga. Ha erőszakot alkalmazok, mit érek el vele? Fintort, formalitást, majmolást, emberi rendeleteket és álszenteskedést... és nem a szívbeli őszinteséget, hitet, vagy könyörületet. Márpedig ahol ez a három hiányzik, ott minden hiányzik. Egy lyukas garast sem adnék az ilyen eredményért... Isten egyedül Igéjével többet tesz, mint te, én, és az egész világ velünk együtt. Isten a szívet ragadja meg, és ha a szívet megnyerted, mindent megnyertél... NK 172.2

Prédikálni, vitázni és írni fogok, de senkit sem erőltetek, mivel a hit önkéntes. Lásd, mit tettem! Felkeltem a pápa, a búcsú és a pápisták ellen, de erőszak és izgatás nélkül. Terjesztettem Isten szavát, prédikáltam és írtam — ez volt minden, amit tettem. És mégis, amíg én aludtam,... az Ige, amit prédikáltam, legyőzte a papságot, annyira, hogy sem fejedelem, sem császár nem okozott neki oly sok kárt. De én semmit sem tettem. Egyedül az Ige végzett el mindent. Ha erőszakhoz akartam volna folyamodni, talán egész Németországot elöntötte volna a vér. De mi lett volna az eredmény? Mind testi, mind lelki romlás és pusztulás. Ezért én nyugton maradtam, és hagytam, hogy egyedül az Ige fussa be a világot.”¹¹ NK 172.3

Luther nap mint nap lelkes tömegnek prédikált egy egész héten át. Isten szava megtörte a fanatizmus izgató varázsát. Az evangélium hatalma visszavezette a megtévesztett embereket az igazság útjára. NK 172.4

Luther nem kívánt találkozni a fanatikusokkal, akik nagy bajt okoztak. Logikátlan és fegyelmezetlen embereknek ismerte őket, akik miközben azt állítják, hogy különleges mennyei világosságot kaptak, a legkisebb ellentmondást, de még a legbarátibb dorgálást vagy tanácsot sem tudják elviselni. Magukat tartva a legfőbb tekintélynek, mindenkitől megkövetelik, hogy kérdés nélkül fogadják el állításaikat. De mivel ragaszkodtak ahhoz, hogy velük találkozzék, nem zárkózott el ettől. Luther nagyszerűen leleplezte hazugságaikat, és e csalók azonnal elhagyták Wittenberget. NK 173.1

A fanatizmus egy időre elhallgatott. Évek múlva azonban annál hevesebben tört elő, és következményei még súlyosabbak voltak. E mozgalom vezetőiről Luther ezt mondta: “Számukra a Szentírás csak holt betű volt, és mindnyájan ezt kezdték kiabálni: ‘A Lélek! A Lélek!’ De az egyszer biztos, nem követem őket oda, ahová őket ez a lélek vezeti. Isten az Ő kegyelméből őrizzen meg minden olyan egyháztól, ahol csak szentek vannak! Én az alázatosokhoz, az erőtlenekhez, a betegekhez akarok tartozni, akik tudják és érzik, hogy bűnösök, és akik szívük mélyéből szüntelen sóhajtoznak és kiáltanak Istenhez vigaszért és segítségért.”¹² NK 173.2

Thomas Münzer, a legaktívabb fanatikus tehetséges ember volt, aki képességeit a jó ügy szolgálatába állítva, hasznos dolgokat vihetett volna végbe. De nem tanulta meg az igaz vallás legfőbb elveit. “Meg akarta reformálni a világot, és elfelejtette, mint minden rajongó, hogy a reformációt saját magánál kell elkezdenie.”¹³ Nagyratörő volt. Rangra, hatalomra vágyott, és nem akart második lenni, még Luther után sem. Kijelentette, hogy amikor a reformátorok a pápa tekintélyét a Szentírással cserélték fel, csupán létrehozták a pápaság egy másik formáját. Azt állította, hogy a menny őt bízta meg az igazi reformáció megindításával. “Akiben ez a lélek lakik, azé az igaz vallás — mondta Münzer —, még ha soha életében nem is látta a Szentírást.”¹⁴ NK 173.3

A fanatikus tanítók az érzelmeikre hallgattak. Minden gondolatukat és indítékukat Isten hangjának tartották. Következésképpen nagy túlzásokba estek. Egyesek még Bibliájukat is elégették, miközben ezt kiabálták: “A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” Münzer tanítása felcsigázta az emberekben a rendkívüli dolgok utáni vágyat, de az emberi elképzeléseket és nézeteket Isten szava fölé helyezve, hiúságukat is legyezgette. Tanait ezrek fogadták el. Münzer csakhamar minden istentiszteleti rendet megbélyegzett, és kijelentette, hogy a fejedelmeknek engedelmeskedni annyit jelent, mint megpróbálni Istennek is és Béliálnak is szolgálni. NK 174.1

Az emberek, akik már kezdték levetni magukról a pápaság igáját, egyre türelmetlenebbül viselték a polgári hatóságok megszorításait is. Münzer forradalmi tanításai, amelyeket a mennyei jóváhagyás igényével adott elő, minden kötöttség lerázására indították a népet, és arra, hogy a gyeplőt előítéleteiknek és indulataiknak adják át. E tanítást a lázadás és a harc végtelenül csúnya jelenetei követték, és Németország földje vérben ázott. NK 174.2

Az a lelki fájdalom, amit Luther régen Erfurtban érzett, most kétszeresen reá nehezedett, amikor látta a fanatizmusnak a reformáció számlájára írt következményeit. A katolikus fejedelmek kijelentették — és sokan el is hitték —, hogy a lázadás Luther tanainak törvényszerű következménye. A vád, amelynek a legcsekélyebb alapja sem volt, nagyon elszomorította a reformátort. Hogy az igazság ügyét a legsekélyesebb fanatizmussal egy szintre hozva így meggyalázzák, több volt, mint amit el tudott viselni. A zendülés vezetői gyűlölték Luthert, mert nemcsak ellenezte tanításaikat, hanem elutasította, hogy Isten ihletésére cselekednek. A polgári hatóság elleni lázadóknak nevezte őket. Ők pedig bosszúból hitvány képmutatónak bélyegezték Luthert. Úgy tűnt, hogy Luther a fejedelmek és a nép gyűlöletét egyaránt kihívta maga ellen. NK 174.3

A pápa hívei ujjongtak, remélve, hogy hamarosan tanúi lesznek a reformátor bukásának. Azokért a tévedésekért is Luthert hibáztatták, amelyeknek a helyreigazításáért mindent megtett. A fanatikusok azzal az állítással, hogy nagy igazságtalanság történt velük, sok ember rokonszenvét megnyerték, és miként a tévedés képviselőjével sokszor megesik, őket is mártíroknak tartották. A reformáció legelkeseredettebb támadóit tehát a kegyetlenség és elnyomás áldozataiként sajnálták és dicsőítették az emberek. Ez Sátán munkája volt, amely mögött ugyanaz a lázadó szellem húzódott, mint ami először a mennyben nyilvánult meg. NK 174.4

Sátán folyvást azon dolgozik, hogy az embert megtévessze, és arra késztesse, hogy a bűnt erénynek, az erényt pedig bűnnek nevezze. És milyen “eredményes” munkát végez! Hányszor szidják és becsmérlik Isten hűséges szolgáit csak azért, mert bátran kiállnak az igazságért! Sátán eszközeit pedig dicsőítik és tömjénezik, sőt mártíroknak tartják, míg azok, akik Isten iránti hűségükért tiszteletet és bátorítást érdemelnének, magukra maradva hordják a gyanúsítgatás és bizalmatlanság terhét. NK 175.1

A szentség hamisítványa, a hamis megszentelődés ma is megtéveszti az embereket. Más formákban, de a Luther korában megmutatkozó szellemben eltérít embereket a Szentírástól, hogy saját érzéseiket és benyomásaikat kövessék Isten törvénye helyett. Ez Sátán egyik legsikeresebb cselfogása, az igazság és a tisztaság meggyalázása. NK 175.2

Luther bátran védte az evangéliumot a mindenfelől érkező támadástól. Isten Igéje minden küzdelemben hatékony fegyvernek bizonyult. Ezzel az Igével harcolt Luther a pápa bitorolt hatalma és a teológusok racionalista filozófiája ellen, és sziklaszilárdan megállt a reformációnak szövetséget kínáló fanatizmussal szemben. NK 175.3

Ezek az ellenfelek a maguk módján mind félretették a Szentírást, és a vallási igazság és ismeret forrásaként az emberi bölcsességet dicsőítették. A racionalizmus isteníti az észt, és a vallás döntő tényezőjévé teszi. A katolicizmusnak, amely szerint a pápa az apostoli ihletettség egyenes ágú, soha nem változó örököse, bőven van lehetősége arra, hogy mindenféle túlkapást és romlottságot az apostoli megbízás sérthetetlenségének leple alá rejtsen. Münzer és társai “ihletettségének” a forrása sem magasabb rendű, mint a csapongó képzelet. Befolyása aláásott minden tekintélyt — emberit és istenit egyaránt. Az igazi kereszténység Isten szavát az ihletett igazság nagy kincsesházaként és minden kinyilatkoztatás próbaköveként fogadja el. NK 175.4

Wartburgból való visszatérése után Luther befejezte az Újszövetség fordítását, és a német nép nemsokára anyanyelvén olvashatta az evangéliumot. E fordítást mindenki, aki szerette az igazságot, nagy örömmel fogadta. Azok pedig, akik az emberi hagyományokat és parancsolatokat választották, gúnyolódva elvetették. NK 175.5

A papokat nyugtalanította az a gondolat, hogy a köznép most már meg tudja vitatni velük Isten szavának tanításait, így tudatlanságuk lelepleződik. Világias okoskodásuk fegyverei hatástalanok voltak a Lélek kardjával szemben. Róma minden tekintélyével igyekezett meggátolni a Szentírás terjesztését, de a rendeletekkel, egyházi átkokkal és kínzásokkal nem érte el a célját. Minél inkább kárhoztatta és tiltotta a Bibliát, az emberek annál jobban szerették volna tudni, hogy mit is tanít. Minden olvasni tudó ember sóvárgott arra, hogy maga kutathassa Isten Igéjét. Magukkal hordozták és olvasták, aztán újra olvasták, és addig nem nyugodtak, amíg hosszú részeket kívülről meg nem tanultak. Az Újtestamentum értékelése láttán Luther azonnal elkezdte az Ótestamentum fordítását, és mihelyt egy-egy rész elkészült, azonnal kiadta. NK 176.1

Luther írásait éppoly örömmel fogadták a nagyvárosban, mint a kis faluban. “Amit Luther és barátai megfogalmaztak, mások terjesztették. Szerzetesek, akik meggyőződtek a kolostori kötelezettségek törvénytelenségéről, és a hosszú, rest élet helyett erejüket megfeszítve dolgozni akartak, de akik túlságosan tudatlanok voltak ahhoz, hogy Isten szavát hirdessék, beutazták a tartományokat, felkeresték a falucskákat és a kunyhókat, hogy Luthernek és barátainak a könyveit árusítsák. Németországot csakhamar elárasztották ezek a bátor könyvterjesztők.”¹⁵ NK 176.2

Ezeket az írásokat nagy érdeklődéssel tanulmányozta gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. A falusi iskolák tanítói esténként felolvastak belőlük a kandalló köré gyűlt kis csoportoknak. Minden egyes alkalommal egy-egy ember meggyőződött az igazságról, és örömmel fogadva az igét, tolmácsolta a jó hírt másoknak is. NK 176.3

Valósággá váltak ezek az ihletett szavak: “A Te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket” (Zsolt 119:130). A Szentírás tanulmányozása hatalmas változást hozott létre az emberek gondolkozásában és érzéseiben. A papi uralom vasigát helyezett alattvalóira, amely tudatlanságban és megalázottságban tartotta őket. A formaságokat és a babonás szertartásokat aprólékosan betartották. De istentiszteleteikhez az értelemnek és a szívnek nem sok köze volt. Luther feltárta Isten szavának egyszerű igazságait. A köznép kezébe adott Ige pedig felébresztette szunnyadó képességeiket. Nem csupán lelküket tisztította és nemesítette meg, hanem új erőt és elevenséget adott értelmüknek is. NK 176.4

Minden rendű és rangú embert lehetett látni Bibliával a kézben, amint védték a reformáció tanításait. A pápa hívei, akik a Szentírás kutatását a papokra és szerzetesekre hagyták, most felszólították őket, hogy lépjenek elő, és cáfolják meg az új tanításokat. De a papok és szerzetesek, akik híveikhez hasonlóan nem ismerték a Szentírást és Isten hatalmát, teljes kudarcot vallottak azokkal szemben, akiket tanulatlannak és eretneknek bélyegeztek. “Sajnos — mondta egy katolikus író — Luther rábírta követőit, hogy a Szentíráson kívül semmi más kinyilatkoztatásban ne higgyenek.”¹⁶ Tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák azt az igazságot, amit egyszerű emberek hirdettek, sőt megvitattak művelt és ékes beszédű teológusokkal. E nagy emberek szégyenletes tudatlansága lelepleződött, amikor az egyszerű emberek Isten Igéjének világos tanításaival cáfolták meg érveiket. Munkások, katonák, nők, sőt még gyermekek is jobban ismerték a Biblia tanításait, mint a papok és tudós doktorok. NK 177.1

Az evangélium követői és a római babonák vallói közötti kirívó különbség nem kevésbé volt nyilvánvaló a tudósok soraiban, mint a köznép között. “Ellentétben a hierarchia régi védelmezőivel, akik elhanyagolták a nyelvek tanulását és az irodalom művelését,... voltak nemes lelkű fiatalok, akik tanulásra szentelve életüket, kutatták a Szentírást, és megismerkedtek az ókor mesterműveivel. Ezek az éles elméjű, tiszta lelkületű, bátor szívű ifjak hamarosan annyi ismeretet szereztek, hogy jó ideig senki sem volt képes felvenni velük a versenyt... Így azután, amikor a reformációnak ezek az ifjú védelmezői valamilyen gyűlésen találkoztak a római doktorokkal, oly könnyedén és higgadtan vitáztak velük, hogy ezek a tudatlan emberek elbizonytalanodtak, zavarba jöttek, és szégyenben maradtak, amit mindenki szerint meg is érdemeltek.”¹⁷ NK 177.2

Amikor a katolikus papság látta, hogy hívei elfogynak, a magisztrátusokhoz fordult segítségért, és minden hatalmában álló eszközzel igyekezett visszaszerezni hallgatóit. De az emberek lelki szükségleteit kielégítették az új tanítások, és elfordultak azoktól, akik oly régóta táplálták őket a babonás rítusok és emberi hagyományok semmit érő polyvájával. NK 178.1

Az igazság tanítói, amikor az üldözés fellángolt ellenük, megfogadták Krisztus szavait: “Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba” (Mt 10:23). A világosság eljutott mindenhova. A menekülők találtak egy hívogató kitárt ajtót, és azon a helyen maradva, Krisztust prédikálták — néha a templomban, vagy ha az bezárult előttük, magánházakban vagy a szabad ég alatt. Templommá szentelődött az a hely, ahol meghallgatták őket. A lendülettel és bizonyossággal prédikált igazság feltartóztathatatlanul terjedt. NK 178.2

Hiába kérte a papság az egyházi és a polgári hatóságok segítségét az eretnekség szétmorzsolásához. Hiába folyamodtak bebörtönzéshez, kínzáshoz, tűzhöz és kardhoz. A hivők ezrei pecsételték meg vérükkel hitüket, és a munka ment tovább. Az üldözés is az igazság terjedését szolgálta. A fanatizmus pedig, amelyet Sátán az üldözéssel igyekezett párosítani, még nyilvánvalóbbá tette az Isten munkája és a Sátán munkája közti különbséget. NK 178.3