A nagy küzdelem

Jeruzsálem pusztulása

“Vajha megismerted volna te is, csak a te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók! De most elrejtettek a te szemeid elől. Mert főnek reád napok, mikor a te ellenségeid tekörülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged, és a földre tipornak téged, és a te fiaidat tebenned; és nem hagynak tebenned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét” (Lk 19:42-44). NK 17.1

Jézus az Olajfák-hegyének ormáról letekintett Jeruzsálemre. Csodaszép, békés kép tárult szeme elé. Húsvét volt. Jákób fiai minden országból odasereglettek, hogy megtartsák a nagy nemzeti ünnepet. A kertek, a szőlők és a zarándokok sátraival borított zöld lejtők közül emelkedtek ki Izrael fővárosának teraszos dombjai, méltóságteljes palotái és masszív bástyái. “Sion leánya” mintha csak gőgösen szólt volna: királynőként trónolok, és nem törődöm azzal, hogy kinek mi fáj. Olyan szép volt Sion, mint századokkal előbb, és azt hitte, hogy most is a menny kedveltje, akit Isten éppúgy véd, mint régen, amikor a királyi lantos ezt énekelte: “Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye... a nagy királynak városa” (Zsolt: 48:3). Jó kilátás nyílt a templom pompás épületeire. A lenyugvó nap sugarai megvilágították hófehér márványfalait, és megcsillantak a kapu, a torony és az oromzat aranyán. Ott állt a zsidó nemzet büszkesége, amelynek “szépsége tökéletes”. Vajon Izrael melyik gyermeke tudott e képre az öröm és csodálat borzongása nélkül tekinteni?! Jézust azonban egészen más gondolatok foglalkoztatták. “Mikor közeledett, látván a várost, síra azon” (Lk 19:41). A diadalmas bevonulást kísérő határtalan ujjongás közepette, amikor lengtek a pálmaágak, amikor a boldog hozsánna felkeltette álmából a dombok visszhangját, és ezrek hangja kiáltotta ki Jézust királynak, a világ Megváltóját hirtelen elfogta valami titkos fájdalom. Ő, az Isten Fia, Izrael ígérete, akinek a hatalma legyőzte a halált és előhívta a sír foglyait, könnyezett; nem közönséges fájdalomtól, hanem mardosó, elfojthatatlan lelki gyötrelemtől. NK 17.2

Nem önmagát siratta, bár jól tudta, milyen útra lépett. Előtte feküdt közelgő gyötrelmének színhelye: a Gecsemáné. Odalátszott a Juh-kapu is. Ezen vezetett át századok óta az áldozatra szánt állatok útja; ez a kapu előtte is ki fog tárulni, amikor “mint bárány... mészárszékre vitetik” (Ésa 53:7). Nem messze volt a Golgota, a keresztrefeszítés helye. Az ösvényre, amelyet Krisztus nemsokára taposni fog, sűrű sötétség, a rémület sötétsége borul, amikor életét bűnáldozatként bemutatja. De ebben a boldog órában nem ezek a képek vetették árnyukat az Üdvözítőre. Nem a saját emberfölötti gyötrelmének sejtelme felhőzte be önzetlen lelkét. Jeruzsálem pusztulásra szánt ezreiért sírt, azokért, akik vakságuk és megátalkodottságuk miatt nem részesülhetnek áldásában és megmentő kegyelmében, amely jövetelének célja. NK 18.1

Jézus előtt nyitott könyv volt a választott nép történelme, az a több mint ezer év, amely alatt Izrael Isten különleges pártfogását és oltalmazó gondoskodását élvezte. Ott volt a Mórija-hegye, ahol az oltárhoz kötözött engedelmes áldozat — az ígéret gyermeke — Isten Fiának áldozatát előképezte. Ott vált hitelessé a hivők atyjával kötött szövetség áldása, a dicsőséges messiási ígéret (1Móz 22:9. l6-l8). A pusztító angyal kardját ott fordította el az áldozat lángja, amely Ornán szérűjéből az ég felé szállt (1Krón 21) — a Megváltó áldozatának és közbenjárásának találó szimbólumaként. Isten a földön semmit sem tisztelt meg úgy, mint Jeruzsálemet. “Siont választotta ki az Úr, azt szerette meg magának lakhelyül” (Zsolt 132:13). Hosszú századokon át a szent próféták ott mondták el intő üzenetüket. A papok ott lóbálták meg tömjénezőjüket, és a tömjénfelhő a hivők imáival együtt ott szállt Isten elé. Az áldozatként naponta bemutatott bárányok vére ott mutatott előre, az Isten Bárányára. Jahve ott nyilatkoztatta ki jelenlétét a kegyelem királyi széke felett a dicsőség felhőjében. Ott nyugodott a földet és a mennyet összekötő titokzatos létra (lMóz 25:12; Jn 1:52), amelyen Isten angyalai le s föl szálltak, és amely utat nyitott a világnak a szentek szentjébe. Ha Izrael mint nép hűséges maradt volna a mennyhez, Jeruzsálem, Isten kiválasztott városaként örökre fennmaradt volna. (Jer 17:21-25). De a kiváltságos nép története sok hitehagyásról és lázadásról ad hírt. Elvetették Isten kegyelmét, visszaéltek kiváltságaikkal, és semmibe vették lehetőségeiket. NK 18.2

Bár Izrael fiai “Isten követeit kigúnyolták, az Ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek” (2Krón 36:16), Ő mégis “irgalmas és kegyelmes Isten” —,ként nyilatkozott meg előttük, aki “késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú” (2Móz 34:6). Újra és újra elutasították, irgalma mégsem fogyott el. Isten mélységesebb szánalommal és szeretettel, mint amit apa érezhet fia iránt, elküldte “hozzájuk követeit jó idején, mert kedvez vala az Ő népének és az Ó lakhelyének” (2Krón 36:15). Amikor az intés, a kérlelés és a feddés kevésnek bizonyult, elküldte nekik a menny legnagyobb ajándékát, és ebben az egy ajándékban az egész mennyet odaadta! NK 19.1

Maga Isten Fia jött el, hogy meggyőzze a konok várost. Krisztus volt az, aki Izraelt mint jó termő szőlőt kihozta Egyiptomból (Zsolt 80:9). Saját kezével űzte ki a pogányokat előle. “Nagyon kövér hegy” —,re telepítette “szőlejét”. Gyámolító gondoskodással körülvette, és elküldte szolgáit, hogy gondozzák. “Mit kellett volna még tennem szőlőmmel — kiáltotta —, mit meg nem tettem vele?” (Ésa 5:1-4) Amikor várta, hogy szőlőt teremjen, vadszőlőt termett, mégis csendes sóvárgással remélte, hogy gyümölcsöt terem, ezért személyesen jött el szőlőjébe, hátha megmentheti a pusztulástól. Körülásta, megmetszette, ápolgatta. Fáradhatatlanul igyekezett, hogy megmentse a szőlőt, amit saját kezével ültetett. NK 19.2

A világosság és dicsőség ura három évig járt népe között. “Széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak.” Bekötözte a megtört szívűeket, szabadon bocsátotta a megkötözötteket, visszaadta a vakok látását, a bénákat járóvá, a süketeket hallóvá tette; megtisztította a bélpoklosokat, feltámasztotta a halottakat, és a szegényeknek az evangéliumot prédikálta (Acs 10:38; Lk 4:18; Mt 11:5). Minden rendű és rangú embert egyaránt kedvesen hívott: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11:28). NK 19.3

Bár jóért rosszal és szeretetéért gyűlölettel fizettek neki (Zsolt 109:5), rendületlenül végezte irgalmas munkáját. Soha nem küldte el azt, aki áldásért hozzá fordult. E hontalan vándor, aki nap mint nap eltűrte a gyalázatot és ínséget, azért élt, hogy kielégítse az emberek szükségleteit, könnyítsen bajukon és felkínálja nekik az élet ajándékát. Irgalmát, amelyet gazdagon mért, konok szívvel elvetették, de Ő újra felkínálta, még nagyobb szánalommal és kimondhatatlan szeretettel. Izrael mégis elfordult legjobb barátjától és egyetlen segítőjétől. A Megváltó szeretetét és kérlelését semmibe vették, tanácsait elutasították, intéseit kinevették. NK 20.1

A remény és bocsánat ideje gyorsan múlt. Isten sokáig késleltetett haragjának pohara már majdnem megtelt. A hitehagyás és lázadás korszakaiban gyülekező felhők, a keservektől fekete fellegek már-már rászakadtak a bűnös népre. És Őt, az egyetlent, aki meg tudta volna menteni őket közelgő végzetüktől, semmibe vették, sértegették, elvetették és nemsokára keresztre feszítették. Amikor Krisztus a Golgota keresztjén függött, Izrael napja, az Istentől megáldott, kedvelt nép napja leáldozott. Egyetlen lélek elvesztésével olyan kincs vész el, amelynek értéke egy egész világnyi nyereséget messze túlszárnyal. De amikor Krisztus letekintett Jeruzsálemre, az egész város, az egész nemzet pusztulását látta maga előtt — a városét, a nemzetét, amely egykor Isten választottja, féltve őrzött kincse volt. NK 20.2

A próféták siratták a hitehagyó Izraelt, és azt a rettenetes pusztulást, amely bűnei miatt sújtotta. Jeremiás kívánta, hogy szeme könnyek forrásává váljon, és éjjel-nappal sirathassa népe lányának megöletteit és az Úr fogságba vitt nyáját (Jer 9:1; 13:17). Mekkora lehetett akkor Jézus fájdalma, akinek prófétai látása nemcsak éveket, de korszakokat fogott át! Látta a pusztító angyalt, amint felemelte kardját a város ellen, amely oly sokáig Jahve lakóhelye volt. Az Olajfák-hegyéről, épp arról a helyről, amelyet később Titus és serege elfoglalt, látta a völgyön túl a szent pitvarokat, szemlélte az oszlopcsarnokokat és könnyfátyolos szemmel nézte a félelmes képet: az ellenséges seregtől körülvett falakat. Hallotta a harcra menetelő katonák lépteinek zaját. Hallotta az ostromolt városban kenyérért síró anyák és gyermekek hangját. Látta a szent és gyönyörű templomot, a város palotáit és tornyait lángokban állni, és látta, hogy helyükön csupán parázsló romhalmaz maradt. NK 20.3

Tekintetével átfogva a korszakokat, minden országban ott látta a szövetség szétszórt gyermekeit, “mint roncsokat a sivatag szélén”. A város fiaira már-már rászakadó földi büntetésben a harag poharának első cseppjeit látta; ezt a poharat a végítéletkor fenékig ki kell üríteniük. Isteni szánalom és sóvárgó szeretet fejeződött ki e szomorú szavakban: “Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” “Ó, te nép, ki minden más népnél nagyobb kegyben részesültél, bárcsak felismerted volna meglátogatásodnak idejét, és azt, ami békességedet szolgálja!” Feltartóztattam az igazságszolgáltatás angyalát, megtérésre szólítottalak, de hiába. Nemcsak szolgáknak, követeknek és prófétáknak álltatok ellen, hanem Izrael Szentjének, Megváltótoknak is. Ha elpusztultok, csak magatokra vethettek. “Nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen” (Mt 23:37; Jn 5:40). NK 21.1

Krisztus a megátalkodott, hitetlen, lázadó és Isten büntető ítélete elé siető világ szimbólumát látta Jeruzsálemben. Az elbukott emberiség keserveinek súlya nehezedett lelkére. Ez csalta ajkára azt a mérhetetlenül fájdalmas kiáltást. Ismerte a bűn történetét, amelyre rányomta bélyegét az emberi szenvedés, könny és vér. Szíve szánalomra indult a föld nyomorgó, szenvedő lakói iránt. Mindenkin szeretett volna segíteni. De még az Ő keze sem fordíthatta vissza az emberi keservek árját. Csak kevesen akartak a segítség egyedüli forrásából meríteni. Jézus kész volt meghalni azért, hogy az üdvösséget lehetővé tegye számukra. De kevesen keresték nála az életet. A menny Királya sír! Az örök Isten Fia nyugtalan, és meggörnyed a fájdalom súlya alatt! Az egész mennyet megdöbbentette ez a jelenet. Ez bizonyítja, hogy milyen rettenetes dolog a bűn, ez tanúsítja, hogy még a végtelen hatalom számára is milyen nehéz feladat a bűnöst megmenteni az isteni parancsolatok áthágásának következményeitől. Amikor Jézus tekintete az utolsó nemzedékre esett, hasonló csalások útvesztőjében látta a világot, mint amelyek Jeruzsálem pusztulását okozták. A zsidók nagy bűne az volt, hogy megtagadták Krisztust; a keresztény világ nagy bűne pedig az, hogy elveti Isten törvényét, a menny és föld kormányzatának alapját. Jahve parancsait lebecsülik és semmibe veszik. A bűn foglyainak milliói Sátán rabszolgái, akik a második halál elszenvedésére vannak kárhoztatva, még meglátogatásuk napján sem hajlandók meghallgatni az igazság igéit. Rettenetes vakság! Érthetetlen elvakultság! NK 21.2

Két nappal a páska ünnepe előtt Krisztus, leleplezve a zsidó főemberek képmutatását, utolsó alkalommal távozott a templomból, és tanítványaival ismét kiment az Olajfák-hegyére, leült velük a városra tekintő füves lejtőn. Még egyszer rátekintett falaira, tornyaira és palotáira. Még egyszer elnézte a vakítva csillogó templomot, a szépség diadémját, a szent hegy koronáját. NK 22.1

Ezer évvel előbb a zsoltáríró azért a kegyért dicsőítette Istent, hogy Izrael szent templomát választotta lakóhelyéül: “Mert hajléka van Sálemben, és lakhelye Sionban.” “A Juda törzsét válaszfa: a Sion hegyét, amelyet szeretett. És megépíté szent helyét, mint egy magas várat” (Zsolt 76:3; 78:68-69). Az első templomot Izrael történelmének legvirágzóbb korszakában emelték. Dávid király e célra temérdek kincset gyűjtött össze. Az építkezés Isten tervei alapján történt (1Krón 28:12.19). A munkát pedig Izrael legbölcsebb királya, Salamon fejezte be. Ez a templom volt a legnagyszerűbb épület, amelyet a világ valaha is látott. Az Úr mégis ezt mondatta Aggeus prófétával a második templomról: “nagyobb lészen a második háznak dicsősége az elsőnél”. “Megindítok minden népet, és eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura” (Agg 2:9.7). NK 22.2

Nabukodonozor elpusztította a templomot, és Krisztus születése előtt mintegy ötszáz évvel újjáépítette egy olyan nép, amely egy emberöltőn át tartó fogság után visszatért a feldúlt. szinte lakatlan országba. A köztük levő idős emberek, akik látták Salamon templomának dicsőségét, azt siratták az új épület alapkőletételénél, hogy az messze el fog maradni az első mögött. Érzéseiket a próféta hatásosan ecseteli: “Ki van még életben köztetek, aki látta ezt a házat az ő első dicsőségében?... Avagy nem olyan-é ez a ti szemetekben, mintha semmi volna?” (Agg 2:3; Ezsd 3:12). De az Úr ekkor azt üzente nekik, hogy az újabb ház dicsősége nagyobb lesz, mint az egykorié. NK 22.3

A második templom azonban nem ért fel az első pompájával; Isten jelenlétének az első templomban látott jelei sem szentelték meg. Nem mutatkozott meg természetfölötti erő, hogy megpecsételje felszentelését. A dicsőség felhője sem töltötte be az újonnan emelt templomot. Nem szállt alá tűz az égből, hogy megeméssze az oltárra helyezett áldozatot. A sekina (dicsőség) nem jelent meg többé a kérubok között a szentek szentjében. A frigyládát, a kegyelem királyi székét és a bizonyság tábláit nem lehetett ott látni. Mennyei hang nem tájékoztatta a kérdezősködő papot Jahve akaratáról. NK 23.1

Századokon át a zsidók hiába próbálták bizonyítani, miként teljesedett Isten ígérete, amelyet Aggeus által adott. Elvakította őket a gőg és hitetlenség, és nem fogták fel a próféta szavainak igazi értelmét. A második templomot nem Jahve dicsőségének felhője tisztelte meg, hanem annak a jelenléte, akiben az Istenségnek egész teljessége lakozott testileg — aki maga volt a testben megjelent Isten. Amikor a Názáreti tanított és gyógyított a szent udvarokban, a “Népek Vágya” jött el templomába. Krisztus jelenléte — és csakis az Ő jelenléte — tette a második templomot az elsőnél dicsőbbé. Izrael azonban eltaszította magától a menny ajándékát. A dicsőség örökre eltávozott a templomból, ezzel az alázatos tanítóval együtt, aki azon a napon kilépett az arany kapun. Beteljesültek a Megváltó szavai: “Pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt 23:38). NK 23.2

A tanítványok félelemmel vegyes csodálkozással hallgatták Krisztus jövendölését a templom lerombolásáról, és szerették volna jobban megérteni, mit jelentenek szavai. Több mint negyven éven át sok-sok kincset, munkát, építészeti szaktudást fordítottak a templom pompájának emelésére, Nagy Heródes bőven adott erre a célra római vagyont és zsidó kincset, sőt még a világ császára is gazdagította ajándékaival. Szinte mesébe illő méretű, súlyos fehér márványtömböket építettek be a templomba, amelyek erre a célra érkeztek Rómából. A tanítványok ezekre a kövekre hívták fel Mesterük figyelmét, amikor ezt mondták: “Nézd, milyen kövek, és milyen épületek!” (Mk 13:1) NK 23.3

Jézus válasza ünnepélyes és lesújtó volt: “Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik” (Mt 24:2). NK 24.1

Jézus tanítványai Jeruzsálem lerombolásával kapcsolták össze azokat az eseményeket, amelyek a földi dicsőséggel körülvett Krisztus személyes megjelenését fogják kísérni: az egyetemes birodalom trónjának elfoglalását, a konok zsidók megbüntetését és a római iga letörését. Az Úr megmondta nekik, hogy eljön másodszor is. Ezért, amikor Jeruzsálem megítéléséről beszélt, a tanítványok erre a jövetelre gondoltak. És amikor az Olajfák-hegyén körülvették a Megváltót, megkérdezték: “Mikor lesznek meg ezek? És micsoda jele lesz a te eljövetelednek, és a világ végének?” (3. vers). NK 24.2

Isten irgalmasan eltakarta a jövőt a tanítványok elől. Ha akkor teljesen felfogták volna azt a két rettenetes dolgot: a Megváltó szenvedését és halálát, valamint városuk és templomuk elpusztulását — porig sújtotta volna őket a rémület. Krisztus csak a vázát adta meg azoknak a kiemelkedő eseményeknek, amelyek a történelem lezárulása előtt bekövetkeznek. Szavait akkor nem értették meg teljesen; de később fény derült rájuk, mert népének szüksége van a bennük rejlő eligazításra. A prófécia, amit Krisztus mondott, kettős jelentéstartalmú volt. Miközben előrevetítette Jeruzsálem pusztulásának az árnyékát, az utolsó súlyos napok félelmetes eseményeit is jelezte. NK 24.3

Jézus kinyilatkoztatta a tanítványoknak a hitehagyó Izraelt sújtó ítéletet, különösen azt a megtorló büntetést, amely a Messiás elutasítása és megfeszítése miatt éri őket. Félreérthetetlen jelek fogják megelőzni a félelmes, végső eseményeket. A rettegett óra hirtelen és szélsebesen jön. A Megváltó figyelmeztette követőit: “Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen (aki olvassa, értse meg), akkor akik Judeában lesznek, fussanak a hegyekre” (Mt 24:15-l6; Lk 21:20-21). Amikor a bálványimádó rómaiak kitűzik hadijelvényeiket a szent térségen, amely több száz méteres sávban vette körül a város falait, akkor Krisztus követői meneküljenek. Amikor az intő jel feltűnik, akik meg akarnak menekülni, ne késlekedjenek! Látva a menekülésre intő jelet, azonnal engedelmeskedjenek egész Júdeában és magában Jeruzsálemben is. Aki éppen a háztetőn van, ne menjen be a házba, még azért sem, hogy a legértékesebb kincseit megmentse! Aki a mezőn vagy a szőlőben dolgozik, ne időzzön azzal, hogy visszatér a felső ruhájáért, amelyet levetett arra az időre, amíg a nap hevében dolgozik! Egy pillanatig se tétovázzon, nehogy a többiekkel együtt elpusztuljon! NK 24.4

Heródes uralkodása idején Jeruzsálem nemcsak nagyon megszépült, de a fekvéséből adódó természetes erősségének növelésére emelt tornyokkal, falakkal és erődökkel látszólag bevehetetlenné is vált. Ha valaki ebben az időben nyilvánosan megjövendölte volna a város pusztulását, azt mondták volna róla — akárcsak annak idején Nóéról —, hogy őrült vészjósló. De Krisztus ezt mondta: “Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak” (Mt 24:35). Jézus megjövendölte a bűnös Jeruzsálem vesztét. A város népének konok hitetlensége tette végzetét elkerülhetetlenné. NK 25.1

Az Úr kijelentette Mikeás próféta által: “Halljátok ezt, kérlek, Jákób házának fejei és Izrael házának vezérei! Akik utáljátok az ítéletet, s minden igazságot elcsavartok; akik vérrel építitek a Siont, és Jeruzsálemet hamissággal! Kinek fejedelmei ajándékért ítélnek, és papjaik jutalomért tanítanak, és prófétáik pénzért jövendölnek, és mégis az Úrra támaszkodnak, mondván: Avagy nincsen-é közöttünk az Úr?! Nem következik mireánk veszedelem!” (Mik 3:9-11) NK 25.2

Ezek a szavak híven jellemzik Jeruzsálem romlott és önigazult lakóit. Azt állították, hogy szigorúan megtartják Isten törvényét, és közben a törvény minden elvét áthágták. Gyűlölték Krisztust, mert tisztasága és szentsége leleplezte gonoszságukat. Őt okolták minden bajukért, pedig azok bűneik miatt zúdultak rájuk. Tudták, hogy Jézus bűntelen, mégis azt mondták, hogy nemzeti létük biztonsága érdekében meg kell halnia. “Ha ekképpen hagyjuk Őt — mondták a zsidó vezetők —, mindenki hinni fog Őbenne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet” (Jn 11:48). Ha pedig feláldozzák Krisztust, talán újra erős, egységes nép lehetnek. Így okoskodtak, és a főpappal együtt ők is azt vallották, hogy inkább egy ember vesszen el, mintsem az egész nemzet. NK 25.3

A zsidó vezetők így építették “vérrel... a Siont, és Jeruzsálemet hamissággal” (Mik 3:10). Megölték Megváltójukat, mert helytelenítette bűneiket, de önigazultságukban mégis Isten kedves népének tartották magukat, és elvárták, hogy az Úr megszabadítsa őket ellenségeiktől. “Azért timiattatok mezővé szántatik a Sion — folytatta a próféta —, és kőhalommá lesz Jeruzsálem, a templom hegye pedig erdős heggyé” (12. vers). NK 26.1

Miután Krisztus meghirdette Jeruzsálem pusztulását, az Úr majdnem negyven évig halogatta a város és a nemzet megbüntetését. Isten csodálatos hosszútűréssel hordozta azokat, akik evangéliumát elvetették, és Fiát megölték. A terméketlen fügefáról szóló példázat szemléltette, hogy miként bánik Isten a zsidó néppel. A parancs elhangzott: “Vágd ki azt: miért foglalja a földet is hiába?” (Lk 13:17). Az irgalmas Isten azonban mégis megkímélte egy kis ideig. Még voltak sokan a zsidók között, akik nem ismerték Krisztus jellemét és munkáját. A gyermekek még nem részesültek szüleik lehetőségeiben, és nem kapták meg azt a világosságot, amelyet szüleik eldobtak maguktól. Az apostolok és munkatársaik prédikálása útján Isten rájuk is fényt hintett, és megláthatták, miként teljesedett a prófécia nem csupán Krisztus születésével és életével, hanem halálával és feltámadásával is. Isten nem ítélte el a gyermekeket szüleik bűneiért. Amikor azonban a gyermekek a szüleiknek adott világosság ismeretében az általuk kapott újabb világosságot elvetették, részesei lettek szüleik bűneinek, és betöltötték bűneik mértékét. NK 26.2

Az a türelem, amelyet Isten Jeruzsálem iránt tanúsított, még konokabbá, még megátalkodottabbá tette a zsidókat. Jézus tanítványait kegyetlen módon gyűlölték és így elvetették a kegyelem utolsó hívását. Isten ezután visszavonta védelmét tőlük, és hatalmával nem fékezte többé Sátánt és angyalait. A nemzet annak a hatalmába került, akit vezetőül választott magának. Fiai eldobták maguktól Krisztus kegyelmét, amelynek segítségével legyőzhették volna gonosz indulataikat, és most ezek győzték le őket. Sátán felkeltette lelkük leghevesebb és legdurvább szenvedélyeit. Nem mérlegeltek. Meggondolatlanul cselekedtek. Elragadta őket az indulat és az elvakult düh. Kegyetlenségük sátánivá tette őket. A családon és a nemzeten belül a legmagasabb és a legalacsonyabb osztályok egyaránt gyanakodtak, irigykedtek, gyűlölködtek, viszálykodtak, lázadtak és gyilkoltak. Sehol nem volt biztonság. Barátok és rokonok elárulták egymást. Szülők megölték gyermekeiket, a gyermekek pedig szüleiket. A nép vezetői nem tudtak uralkodni magukon. A szabadjára engedett szenvedélyek zsarnokká tették őket. A zsidók annak idején elfogadták a hamis tanúzást, hogy elítélhessék Isten ártatlan Fiát. Most a hamis vádak az ő életüket is bizonytalanná tették. Tetteikkel már régóta ezt vallották: “Vigyétek el előlünk Izraelnek Szentjét!” (Ésa 30:11). Most teljesült kívánságuk. Nem nyugtalanította őket az istenfélelem. Sátán állt a nemzet élén, és neki hódoltak a legmagasabb polgári és vallási hatalmasságok. NK 26.3

A szemben álló pártok vezérei időnként összefogtak, hogy kifosszák és megkínozzák nyomorult áldozataikat; majd újra egymás seregeinek estek, és irgalmatlanul gyilkoltak. Még a templom szentsége sem tudta megfékezni iszonyú kegyetlenségüket. Az imádkozókat az oltár előtt ölték meg, és a templomot beszennyezték a holttestek. Elvakult és istenkáromló gőgjükben e pokoli tettek felbúj tói nyíltan kijelentették, hogy nem tartanak Jeruzsálem pusztulásától, mert Jeruzsálem Isten városa. Hogy hatalmukat még jobban megszilárdítsák, hamis prófétákkal, akiket megvesztegettek, azt hirdettették — miközben római csapatok ostromolták a templomot —, hogy a nép számíthat Isten szabadítására. Az utolsó percig tömegek tántoríthatatlanul hitték, hogy a Magasságos közbelép, és leveri ellenségeiket. De Izrael korábban elutasította az isteni védelmet, és most már nem volt oltalom. Szegény, belső viszályoktól szétszabdalt Jeruzsálem! Utcáit egymás kezétől megölt lakóinak vére festette pirosra, miközben ellenséges seregek rombolták erődítményeit, és gyilkolták harcosait! NK 27.1

Krisztus minden jövendölése, amelyet Jeruzsálem pusztulásáról mondott, az utolsó betűig teljesedett. A zsidók meggyőződtek intő szavának igaz voltáról: “Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek” (Mt 7:2). NK 27.2

Vészt és pusztulást jósló jelek és csodák történtek. Az éjszaka közepén természetellenes világosság fénylett a templom és az oltár felett. Napnyugtakor hadiszekerek és csatára gyülekező harcosok képe jelent meg a felhőkön. A templomban éjszaka szolgáló papokat titokzatos hangok rémisztgették; a föld remegett, és tömegek kiáltását lehetett hallani: “Meneküljünk innen!” A nagy keleti kapu, amelyet kőbe mélyesztett hatalmas vasrudak rögzítettek, olyan nehéz volt, hogy húsz ember is alig tudta becsukni. Ez a kapu éjfélkor kinyílt, látszólag magától. NK 28.1

Hét éven át egy ember állandóan le s fel járkált Jeruzsálem utcáin, és hirdette, hogy milyen bajok fogják a várost érni. Éjjel és nappal folytonosan ismételgette az eszelős gyászdalt: “Egy hang keletről, egy hang nyugatról! Egy hang a négy szél felől! Egy hang Jeruzsálem és a templom ellen! Egy hang a vőlegény és a menyasszony ellen, egy hang az egész nép ellen!” Ezt a különös embert bebörtönözték és megkorbácsolták, de panasz nem hagyta el ajkát. A bántalmazásra és gyalázkodásra csak ez volt a válasza: “Jaj, jaj Jeruzsálemnek!”, “jaj, jaj lakosainak!”. Intő hangja nem hallgatott el addig, mígnem az ostrom alatt, amelyet megjövendölt, megölték. NK 28.2

Jeruzsálem pusztulásakor egyetlen keresztény sem vesztette életét. Krisztus előre intette tanítványait, és mindazok, akik elhiszik szavait, figyeljenek a megígért jelre. “Mikor... látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve — mondta Jézus — akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása. Akkor akik Judeában lesznek, fussanak a hegyekre; és akik annak közepette, menjenek ki abból” (Lk 21:20-21). NK 28.3

A rómaiak Cestius vezetésével körülzárták a várost, és amikor minden kedvezőnek látszott a támadásra, váratlanul abbahagyták az ostromot. Amikor az ostromlott város, reménytelennek tartva az ellenállást, már azon a ponton volt, hogy megadja magát, a római hadvezér minden látható ok nélkül visszavonta seregét. Az irgalmas, gondviselő Isten úgy irányította az eseményeket, hogy népe javát szolgálják. A várakozó keresztények megkapták az ígért jelet, és most itt volt az alkalom mindazok számára, akik a Megváltó figyelmeztetését komolyan vették. Az események úgy alakultak, hogy sem a zsidók, sem a rómaiak nem gátolhatták meg a keresztények menekülését. Cestius visszavonulása láttán a zsidók kirontottak Jeruzsálemből, és üldözőbe vették a visszavonuló sereget. Mialatt ez a művelet mindkét katonaságot teljesen lefoglalta, a keresztények elhagyhatták a várost. Ugyanakkor a vidék megtisztult az ellenségtől, amely esetleg megpróbálta volna feltartóztatni őket. Az ostrom idején a zsidók összegyűltek Jeruzsálembe, hogy megtartsák a sátoros ünnepet, és így az egész országból a keresztények akadálytalanul elmenekülhettek, és ők siettek is késedelem nélkül biztonságos helyre — Pella városába, amely túl a Jordánon, Perea földjén van. NK 28.4

A Cestiust és seregét üldöző zsidó csapatok olyan szenvedéllyel estek neki az utóhadnak, hogy már-már teljesen elpusztították őket. A rómaiak csak nagy nehézség árán tudtak visszavonulni. A zsidók majdnem veszteség nélkül menekültek meg, és zsákmányukkal diadalmenetben tértek vissza Jeruzsálembe. Ez a látszólagos siker azonban csak veszedelmet hozott rájuk, mert arra ösztönözte őket, hogy makacsul ellenálljanak a rómaiaknak, akik hirtelen leírhatatlan bajt hoztak a pusztulásra ítélt városra. NK 29.1

Irtózatos veszedelem zúdult a városra, amikor Titus vette ostrom alá Jeruzsálemet. A római sereg a páska ünnepén zárta körül Jeruzsálemet, amikor a zsidók milliói gyűltek össze falain belül. Az élelmiszerkészlet, amely gondos őrzés mellett évekig ellátta volna a lakosságot, előzőleg elpusztult a szemben álló pártok féltékenysége és bosszúja következtében. Most pedig át kellett élniük az éhínség minden borzalmát. Egy mérték búzát egy talentumért árultak. Olyan kínzó volt az éhség, hogy az emberek övjük és sarujuk bőrét, pajzsuk borítóját harapdálták. Éjszaka sokan kilopóztak, hogy a város falain kívül termő vad növényeket szedjenek, annak ellenére, hogy közülük sokan fogságba estek, és kegyetlen kínzások között haltak meg; azoktól pedig, akiknek sikerült visszatérni, sok esetben ellopták azt, amit életük kockáztatásával gyűjtöttek. A hatalmat birtoklók a legembertelenebb kínzásokat alkalmazták, hogy kicsikarják az ínség sújtotta lakosság utolsó szűkös, talán eldugott tartalékát. És e kegyetlenséggel nem ritkán éltek jól táplált emberek, akik pusztán élelmet akartak halmozni a későbbi időkre. NK 29.2

Ezrek haltak éhen, és pusztultak el pestisben. Úgy tűnt, mintha Jeruzsálem lakóiból kihalt volna minden emberi érzés. Férjek raboltak feleségüktől, feleségek pedig férjüktől. Gyermekek idős szüleik szája elől kapták el az élelmet. A próféta kérdésére: “Elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről?” — e pusztulásra ítélt város falain belül történtek adták meg a választ: “Irgalmas anyák kezei megfőzték gyermekeiket, hogy azok eledeleik legyenek az én népem leányának romlásakor” (Ésa 49:15; JSir 4:10). A tizennégy évszázaddal korábban mondott figyelmeztető prófécia újból beteljesedett: “A közötted való finnyás és kedvére nevekedett asszony (aki meg se próbálta talpát a földre bocsátani az elkényesedés és finnyásság miatt) irigy szemmel tekint az ő szeretett férjére, fiára, leányára,... és gyermekei miatt, akiket megszül; mert megeszi ezeket titkon, mikor mindenből kifogy, a megszállás és szorongattatás alatt, amellyel megszorongat téged a te ellenséged a te városaidban” (5Móz 28:56-57). NK 30.1

Róma vezérei rémületbe akarták ejteni a zsidókat, hogy félelmükben adják meg magukat. A foglyokat, akik elfogásukkor ellenállást tanúsítottak, megkorbácsolták, megkínozták és a város falai előtt keresztre feszítették. Naponta emberek százait ölték meg így, és ez a szörnyű öldöklés addig tartott, míg a Jósafát völgyében és a Golgotánál sűrűsödő keresztektől alig lehetett mozogni. Ilyen iszonyú formában fogant meg a Pilátus ítélőszéke előtt kimondott átok: “Az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon”(Mt 27:25). NK 30.2

Titus szívesen véget vetett volna ennek a rettenetes öldöklésnek. Szerette volna megkímélni Jeruzsálemet a teljes pusztulástól. Elborzadt a völgyekben emelkedő hullahegyek láttán. Az Olajfák-hegyéről megigézve nézte a pompás templomot, s megparancsolta, hogy egyetlen kövéhez se merjenek nyúlni. Mielőtt megkísérelte volna ennek az erődítménynek az elfoglalását, komolyan kérte a zsidó vezetőket, ne kényszerítsék arra, hogy vérrel szennyezze be a szent helyet. Ha elhagyják a templomot, és máshol szállnak harcba, egyetlen római sem fogja megsérteni a templom szentségét. Maga NK 30.3

Josephus is kérlelte őket, hogy tegyék le a fegyvert, és mentsék meg magukat, városukat és istentiszteleti helyüket. E szavakra azonban metsző átok volt a válasz. Miközben könyörögve állt előttük, dárdákat hajigáltak rá, utolsó emberi közbenjárójukra. A zsidók elutasították Isten Fiának kérlelését is, és most az intés és kérlelés még jobban megszilárdította azt az elhatározásukat, hogy a végsőkig ellenállnak. Titus hiába igyekezett a templomot megmenteni. Nagyobb volt nála az a Valaki, aki azt mondta, hogy kő kövön nem marad. NK 31.1

A zsidó főemberek elvakult konoksága és az ostromlott városban elkövetett utálatos bűnök elborzasztották és felháborították a rómaiakat. Titus végül úgy döntött, hogy rohammal veszi be a templomot. Elhatározta azonban, hogy — ha egy mód van rá — megmenti a pusztulástól. De a katonák nem törődtek parancsával. Amikor éjszakai pihenőre sátrába tért, a zsidók kirontottak a templomból, és megtámadták a katonákat. A küzdelem hevében egy katona tűzcsóvát repített át a csarnok egyik ajtaján, és a szent épület cédrussal bélelt kamrái tüstént lángra lobbantak. Titus a helyszínre rohant; tábornokai és légionáriusai követték. Megparancsolta katonáinak, hogy oltsák el a tüzet. De rá se hederítettek. Az őrjöngő katonák izzó parazsat dobáltak a templommal összefüggő kamrákba, és a szent épületben menedéket kereső zsidó tömeget kardélre hányták. A templom lépcsőin patakokban folyt a vér. Ezer és ezer zsidó pusztult el. A csatazajt túlharsogta ez a kiáltás: “Ichabod!” — a dicsőség eltávozott. NK 31.2

“Titus, aki úgy látta, hogy lehetetlen a tomboló katonákat megfékezni, tisztjei kíséretében belépett a szent építménybe, és körültekintett. A pompa csodálattal töltötte el őket, s mivel a lángok még nem csaptak át a szentélybe, még egy utolsó kísérletet tett megmentésére. Odarohant és ismét parancsot adott a katonáknak, hogy fékezzék meg a tűzvészt. Liberalis százados megpróbálta legénységét vezérkarával engedelmességre bírni, de még a császár iránti tiszteletüket is túlszárnyalta a zsidókkal szembeni őrjöngő gyűlölet, a csata heves izgalma és a kincs utáni telhetetlen vágy. A katonák látták, hogy körülöttük minden ragyog a lángok vad fényében káprázatosan csillogó aranytól, és azt remélték, hogy a szentélyben mérhetetlen kincs van. Egy katona észrevétlenül égő fáklyát dugott az ajtó nyílásába, s abban a pillanatban az egész épület lángba borult. A fojtogató füst és a vakító láng visszavonulásra kényszerítene a tiszteket, és sorsára hagyták a csodálatos épületet. NK 31.3

Megdöbbentő látvány volt ez a rómaiaknak. És mit érezhettek a zsidók? A város fölé emelkedő hegycsúcs lángban állt, akár egy vulkán. Az épületek egymás után omlottak össze borzasztó robajjal és elnyelte őket a tüzes mélység. A cédrustető olyan volt, mint egy lánglepel; az arannyal borított tornyok vörös fényben ragyogtak; a kaputornyok láng — és füstoszlopokat lövelltek az ég felé. A környező hegyeket megvilágította a tűz, és az emberek csoportokba verődve, a félelemtől remegve figyelték, miként terjed a pusztító láng. A felsőváros falain és magaslatain emberek szorongtak. Arcuk sápadt volt a kétségbeeséstől és gyötrelemtől; mások pedig komoran nézték az értelmetlen bosszút. Az ide-oda futkosó római katonák kiabálása, a lángok közt haldokló felkelők üvöltése összekeveredett a tűz pusztító ropogásával és a lezuhanó gerendák robajával. A hegyek visszhangozták a magaslatokon sikoltozó emberek hangját; a falak mentén végig sikoltozás és jajveszékelés hallatszott; az éhségtől haldokló emberek összeszedték maradék erejüket, hogy gyötrelmüknek, vigasztalanságuknak még utoljára hangot adjanak. NK 32.1

A mészárlás belülről nézve még borzalmasabb volt, mint a külső látvány. Válogatás nélkül gyilkoltak férfiakat és nőket; időseket és fiatalokat; felkelőket és papokat; azokat, akik harcoltak és azokat, akik kegyelemért könyörögtek. A megöltek száma meghaladta a gyilkolókét. A légionáriusoknak hullahegyeken kellett átmászniuk, hogy az utóhadjáratot folytathassák.” NK 32.2

Nem sokkal a templom elpusztulása után az egész város a rómaiak kezébe került. A zsidó vezetők elhagyták bevehetetlen bástyáikat, és Titus nem talált rajtuk senkit. Csodálkozva bámulta a tornyokat, és elismerte, hogy Isten adta kezébe őket, mert nincs olyan erős gépezet, amellyel be lehetett volna venni ezeket a roppant erődítményeket. A hódítók mind a várost, mind a templomot földig lerombolták, és a szent építmény helyét felszántották, “mint szántóföldet” (Jer 26:18). Az ostrom alatt és az azt követő mészárlás során több mint egymillió ember pusztult el. A túlélőket pedig fogságba vitték, rabszolgának adták el, Rómába hurcolták, hogy emeljék a győző diadalmenetének pompáját, vadállatok elé dobták az amfiteátrumban, vagy szétszórták őket, hogy vándorként járják a világot. NK 32.3

A zsidók maguk kovácsolták bilincseiket. Maguknak töltötték meg a bosszúállás poharát. A nemzet teljes pusztulásában, a szétszóródásukkal járó megpróbáltatásokban csak azt aratták, amit saját kezükkel vetettek. Ezt mondja a próféta: “Romlásodra lett Izrael, hogy ellenem törekedtél”, “mert elbuktál álnokságod miatt” (Hós 13:9; 14:2). Sokszor mondják, hogy a zsidók szenvedése tulajdonképpen büntetés, amely Isten parancsára sújtja őket. Az őscsaló így akarja saját művét leplezni. A zsidók csökönyösen visszautasították Isten szeretetét és kegyelmét. Isten ezért visszavonta tőlük oltalmát, és hagyta, hogy Sátán tetszése szerint uralkodjék rajtuk. A Jeruzsálem pusztulásakor véghezvitt borzalmas kegyetlenségek tanúsítják, hogy Sátán mennyire hatalmába keríti azokat, akik meghódolnak előtte. NK 33.1

Nem is tudjuk, milyen sokkal tartozunk Krisztusnak azért a békéért és oltalomért, amit élvezünk. Isten fékező hatalma akadályozza meg, hogy Sátán teljesen hatalmába kerítse az emberiséget. Az engedetlen és hálátlan embernek számos oka lenne a köszönetre azért, hogy az irgalmas és türelmes Isten féken tartja Sátán kegyetlenségét és rosszindulatát. De amikor az ember átlépi Isten türelmének határát, a korlátok ledőlnek. Nem Isten hajtja végre a bűnösön a törvényszegése miatt kimondott ítéletet, hanem Isten magára hagyja irgalmának visszautasítóját, hogy azt arassa, amit vetett. Minden elutasított fénysugár, minden semmibe vett és figyelmen kívül hagyott intés, minden szabadjára engedett szenvedély, Isten törvényének minden megszegése egy-egy elvetett mag, amely biztosan meghozza a maga termését. Ha a bűnös konokul ellenáll Isten Lelkének, a Lélek végül visszavonul tőle, és többé nincs olyan hatalom, amely el tudná az ember gonosz indulatait fojtani, és a bűnöst Sátán gonoszságától és gyűlöletétől meg tudná védeni. Jeruzsálem pusztulása félelmes és komoly figyelmeztetés mindazoknak, akik játszanak Isten felkínált kegyelmével, és ellenállnak az irgalmas Isten kérlelő szavának. Soha semmilyen bizonyságtevés nem adott ennél erősebben hangot annak, hogy Isten mennyire gyűlöli a bűnt, és hogy a bűnös nem kerülheti el Isten büntetését. NK 33.2

A Megváltó próféciájának, amely Jeruzsálem pusztulását jövendöli meg, lesz egy másik teljesedése is, amelynek Jeruzsálem rettenetes elpusztítása csak halvány árnyéka. A kiválasztott város sorsában annak a világnak a pusztulását láthatjuk, amely Isten kegyelmét elutasítja, és törvényét lábbal tiporja. A bűn történelmének hosszú századai alatt földünk tanúja volt az emberi szenvedés sötét fejezeteinek. Amikor az ember eltűnődik ezen, lelke elalél, és a szíve belesajdul. Irtózatos következményei lettek annak, hogy az ember elvetette a menny uralmát. De még ennél is sötétebb az a kép, amely a jövőbe mutat. A múlt történelme: a kavargások, küzdelmek és lázadások hosszú sora, “a vitézek harci saruja és a vérbe fertőztetett öltözet”(Ésa 9:5) — mi ez annak a napnak a rémségeihez képest, amelyen Isten teljesen visszavonja fékező Lelkét a gonoszoktól, és nem tartja többé féken az emberi szenvedély és a sátáni düh viharát! Sátán uralmának következményeit akkor úgy fogja látni a világ, mint soha azelőtt. NK 34.1

De azon a napon — mint Jeruzsálem pusztulásakor is — megszabadul Isten népe, mindenki, aki “az élők közé beíratott” (Ésa 4:2). Krisztus eljön másodszor is — amint kijelentette —, hogy összegyűjtse hűségeseit: “Akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi az Ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig” (Mt 24:30-31). És akkor azok, akik nem engedelmeskedtek az evangéliumnak, elhamvadnak az Úr szájának leheletétől, és elpusztulnak eljövetelének fényétől (2Thessz 2:8). A gonoszok elpusztítják önmagukat, miként az ősi Izrael, amely gonoszsága miatt veszett el. Bűnös életük miatt olyan idegen számukra a menny harmóniája, természetüket annyira megrontotta a bűn, hogy Isten dicsőségének megnyilatkozása tűzként megemésztené őket. NK 34.2

Vigyázzunk, nehogy figyelmen kívül hagyjuk azt a leckét, amelyet Krisztus szavai rejtenek magukban! Krisztus figyelmeztette tanítványait Jeruzsálem pusztulására, és megmondta, mi fogja jelezni e veszély közeledtét, hogy tudják, mikor kell menekülniük. A világ figyelmét is felhívta a végső pusztulás napjára, és megadta e nap közeledtének jeleit, hogy mindenki, aki akar, megmenekülhessen az eljövendő haragtól. Jézus kijelenti: “Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása” (Lk 21:25; Mt 24:29; Mk 13:24-26; Jel 6:12-17). Akik figyelnek eljövetelének jeleire, azok megtudják, “hogy közel van, az ajtó előtt” (Mt 24:33). “Vigyázzatok azért!” — figyelmeztetnek szavai (Mk 13:35). Akik megfogadják az intést, azok nem maradnak sötétségben, és az a nap nem találja őket váratlanul. Azoknak pedig, akik nem vigyáznak, “az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj étjel” (lThessz 5:2-5). NK 34.3

A világ ma semmivel sem ad nagyobb hitelt a korunkat intő üzenetnek, mint annak idején a zsidó nép azoknak a szavaknak, amelyeket a Megváltó Jeruzsálemről mondott. Bármikor köszönt az emberiségre az Úr napja, a gonoszokat váratlanul éri. Amikor az élet megy tovább a maga egyformaságával; amikor az embereket leköti a szórakozás, az üzlet, a kufárkodás, a pénzszerzés; amikor a vallásos vezetők dicsőítik a világ haladását és tudását, és az emberek biztonságban érzik magukat, akkor, miként a tolvaj lopakodik az őrizetlen lakásba, olyan váratlanul pusztulnak el a könnyelműek és a gonoszok. “Semmiképpen meg nem menekednek” (3. vers). NK 35.1