A nagy küzdelem
A hitehagyás
Pál apostol a thesszalonikai gyülekezethez intézett második levelében megjövendölte a nagy hitehagyást, amely nyomán létrejön a pápai hatalom. Pál kijelentette, hogy Krisztus napja addig nem jön el, “mígnem bekövetkezik előbb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát”. Az apostol továbbá arra figyelmezteti testvéreit, hogy “működik... már a törvényszegés titkos bűne” (2Thessz 2:3-4.7). Már ilyen korán látta, hogy tévelygések csúsznak az egyházba, amelyek utat készítenek a pápaság kialakulásához. NK 45.1
Lassan-lassan, először csak lopva és csendben, majd pedig, amikor megerősödött, és hatalmába kerítette az emberek lelkét, nyíltabban végezte megtévesztő és istenkáromló munkáját “a törvényszegés titkos bűne”. A pogányság szokásai szinte észrevétlenül utat találtak a keresztény egyházba. A megalkuvás és a behódolás szellemét egy ideig fékezte a vad üldözés, amelyet az egyház a pogányságtól elszenvedett. De amikor az üldözés megszűnt, és a kereszténység bekerült a királyok udvarába és palotájába, felcserélte Krisztus és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét a pogány papok és uralkodók pompájával és hivalkodásával, Isten kívánalmait pedig emberi elméletekkel és hagyományokkal. Nagy volt az öröm, amikor Konstantin a negyedik század elején névlegesen megtért, és a világ a látszatszentség öltönyében besétált az egyházba. Ekkor felgyorsult a bomlasztás. A látszólag vereséget szenvedő pogányság lett a győztes. Az ő szelleme irányította az egyházat. Tanításai, szertartásai és babonái összekeveredtek Krisztus névleges követőinek istentiszteletével. NK 45.2
A pogányság és a kereszténység közötti megegyezésből kelt életre a próféciában megjövendölt “bűn embere”, aki szembefordult Istennel, és fölé helyezte magát. Sátán mesterműve a hamis vallás, az a gigászi egyházszervezet, mely ékesen tanúskodik arról, hogy Sátán akarja tetszése szerint uralni a földet. NK 45.3
Sátán a megkísértés pusztájában egyezkedni akart Krisztussal. Odament Isten Fiához, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét. Felkínált neki mindent, egy feltétellel: ha elismeri a sötétség fejedelmének felsőbbségét. Krisztus megdorgálta a vakmerő kísértőt, és elűzte. Sátán nagyobb sikerrel jár, amikor az embert kísérti meg ugyanezzel. Az egyházat rávette arra, hogy világi haszonért és dicsőségért keresse a föld nagyjainak kegyét és pártfogását. NK 46.1
A katolicizmus egyik fő tantétele, hogy a pápa Krisztus egyetemes egyházának látható feje, az egész világ püspökeinek és papjainak legfőbb ura. Sőt, mi több, a pápának az Istenség címeit és képességeit tulajdonítja. Például: “Úr Isten a pápa” 1, aki csalatkozhatatlan. A pápa mindenkitől hódolatot követel. Sátán a római egyház útján ugyanazzal az igénnyel lép fel, mint a megkísértés pusztájában; és roppant tömegek hódolnak meg előtte. NK 46.2
De azok, akik félik és tisztelik Istent, éppúgy fogadják ezt a vakmerő igényt, miként Krisztus, aki így válaszolt e ravasz ellenség követelőzésére: “Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj” (Lk 4:8). Isten soha még csak nem is célzott Igéjében arra, hogy embert jelölt ki az egyház fejének. A pápai felsőbbség tana éles ellentétben áll a Szentírás tanításaival. A pápának nem lehet hatalma Krisztus egyházán, csak bitorolhatja. NK 46.3
A katolikusok egyre-másra eretnekséggel vádolták a protestánsokat, és azzal, hogy szántszándékkal szakadtak el az igaz egyháztól. De ezek a vádak inkább őket illetik. Ők tették le Krisztus zászlaját, és ők távoztak el attól a hittől, “amely egyszer a szenteknek adatott” (Jud 3). NK 46.4
Sátán jól tudta, hogy az emberek a Szentírás fényében felismerhetik csalásait, és leküzdhetik hatalmát. A világ Megváltója is az Igével állt ellen Sátán támadásainak. Minden egyes támadásnál Krisztus feltartotta az örök igazság pajzsát, és így szólt: “Meg van írva.” Az ellenség minden egyes indítványával szemben az Ige bölcsessége és hatalma volt a válasz. Hogy Sátán meg tudja őrizni az emberek feletti hatalmát, és megalapozza a pápai bitorló tekintélyét, el kellett zárnia a Szentírást az emberek elől. A Biblia Istent dicsőíti, és a véges embert az őt megillető helyre teszi; ezért Sátán a Biblia szent igazságait elhallgattatta és eltitkoltatta. A római egyház is ezt a taktikát követte. Évszázadokig megtiltotta a Biblia terjesztését. Az embereknek tilos volt a Szentírást olvasni vagy házukban tartani. Elvtelen papok és főpapok úgy magyarázták tanításait, hogy állításaikat alátámasszák velük. Így történt, hogy a pápát majdnem mindenki Isten földi helytartójának ismerte el, akinek hatalma van az egyház és az állam felett. NK 47.1
Miután a Bibliát, a tévelygés leleplezőjét eltávolították, Sátán azt csinálhatta, amit akart. A prófécia kinyilatkoztatta, hogy a pápaság “véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt” (Dán 7:25). És ezt tétovázás nélkül meg is tette. Hogy a pogányságból áttérteknek a bálványimádást pótolják, és így elősegítsék a kereszténységbe való névleges felvételüket, fokozatosan bevitték a szobrok és ereklyék imádását a keresztény istentiszteletbe. Egy egyetemes zsinaton hozott rendelet végül bevezette a bálványimádás rendszerét.2 Hogy a szentségtörés teljes legyen, Róma vakmerően kitörölte a törvényből a második parancsolatot, amely megtiltja a bálványimádást, — és a tízes szám megőrzésére kettéosztotta a tizedik parancsolatot. NK 47.2
Ez az irányzat, amely a pogányoknak engedményeket tett, a menny tekintélyének további mellőzéséhez is kaput nyitott. Sátán megszenteletlen egyházvezetők útján meghamisította a negyedik parancsolatot is. Megpróbálta eltörölni az ősi szombatot, azt a napot, amelyet Isten megáldott és megszentelt (lMóz 2:2-3); és helyébe a pogányok által, “a Nap tiszteletre méltó napja” —,ként ünnepelt napot akarta tenni. Ezt a változtatást először nem nyíltan kísérelték meg. Az első századokban minden keresztény az igazi szombatot tartotta. Féltve őrizték Isten dicsőségét, és mivel hitték, hogy Isten törvénye változhatatlan, buzgón vigyáztak előírásainak sérthetetlenségére. Sátán azonban nagyon körmönfontan dolgozott eszközei által célja megvalósításáért. Hogy az emberek figyelme a vasárnapra terelődjék, Krisztus feltámadásának tiszteletére ünnepelték. Istentiszteleteket tartottak azon a napon, de azért a szórakozás napjának is tekintették; a szombatot pedig még mindig szent napként ünnepelték. NK 48.1
Krisztus első adventje előtt Sátán arra ösztönözte a zsidókat, hogy a szombat ünneplését a legszigorúbb követelményekkel nehezítsék meg, és tegyék teherré. Sátán így készítette elő terve megvalósítását. Előnyt húzva abból a hamis képből, amit ő festett a szombatról, ezt a napot, mint zsidó intézményt, ellenszenvessé tette. Míg a keresztények a vasárnapot általában örömnapként tartották meg, Sátán arra késztette őket, hogy a szombatot böjtnapnak, a szomorúság, a gyász napjának tartsák, és így fejezzék ki gyűlöletüket a zsidó vallással szemben. NK 48.2
A negyedik század elején Konstantin császár kiadott egy rendeletet, amelyben a vasárnapot általános ünneppé tette az egész római birodalomban.3 A Nap napját a pogány alattvalók ünnepelték, és a keresztények is tisztelték. A császár így akarta a pogányság és a kereszténység szemben álló érdekeit diplomatikusan összehangolni. Erre az egyház püspökei buzdították, akiket fűtött a becsvágy és a hatalomvágy, akik felismerték, hogy a pogányok, ha a keresztények ugyanazt a napot ünneplik, mint ők, könnyebben lesznek névlegesen keresztények, és ezzel előmozdítják az egyház hatalmát és dicsőségét. De számos istenfélő keresztény, amíg lassan-lassan a vasárnapot bizonyos fokig szentnek tartotta, a negyedik parancsolatnak engedelmeskedve a szombatot még mindig az Úr szent napjaként ünnepelte. NK 48.3
Az őscsaló azonban még nem fejezte be munkáját. Elhatározta, hogy a keresztényeket zászlaja alá gyűjti, és helytartója, a büszke főpap által gyakorolja hatalmát, aki Krisztus képviselőjének tartotta magát. Félig megtért pogányok, becsvágyó főpapok és a világot szerető egyházi tisztségviselők által valósította meg szándékát. Időről időre széles körű zsinatokat tartottak, amelyekre az egyházi méltóságok a világ minden tájáról összegyűltek. Az Isten által alapított szombat jelentőségét szinte minden zsinaton csökkentették egy kicsit, a vasárnapot pedig egyre inkább felmagasztalták. Így ezt a pogány ünnepet végül isteni intézményként tisztelték, míg a Biblia szombatját a zsidó vallás maradványának nyilvánították, és ünneplőjét átkozottnak mondták. NK 49.1
A nagy hitehagyónak sikerült fölébe emelni “magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik” (2Thessz 2:4). Volt bátorsága megváltoztatni Isten törvényének azt az egyetlen olyan előírását, amely az egész emberiség előtt félreérthetetlenül mutat az igaz és élő Istenre. A negyedik parancsolatban Isten a menny és föld Teremtőjének nevezi magát. Ez különbözteti meg minden hamis istentől. A teremtés munkájának emlékeként szentelte Isten a hetedik napot az ember számára nyugalomnappá. A szombatnak az a rendeltetése, hogy az embert mindig az elő Istenre, létének forrására, tiszteletének és imádatának tárgyára emlékeztesse. Sátán igyekszik az embert rávenni Isten elleni hűtlenségre és törvényével szembeni engedetlenségre, ezért különösen a negyedik parancsolat ellen folytat harcot, amely Istenre mint Teremtőre mutat. NK 49.2
A protestánsok ma azt hangoztatják, hogy Krisztus vasárnapi feltámadása a keresztények szombatjává tette a vasárnapot. Erre azonban nincs semmi szentírási bizonyíték. Krisztus és az apostolok nem méltatták ilyen tiszteletre ezt a napot. A vasárnap keresztény intézményként való megtartása “a törvényszegés titkos bűné” —,hez vezethető vissza (2Thessz 2:7), amely már Pál korában tapasztalható volt. Hol és mikor fogadta örökbe az Úr a pápaságnak ezt a gyermekét? Mivel lehet elfogadhatóan megindokolni egy olyan változtatást, amelyet a Szentírás nem hagy jóvá? NK 50.1
A hatodik században a pogányság helyet adott a pápaságnak. Az egész egyház fejének Róma püspökét nyilvánították. A pápaság fölöttébb megerősödött. Hatalmi székhelyét a császári fővárosba tette. A sárkány a fenevadnak “adá az ő erejét... és az ő királyi székét, és nagy hatalmat” (Jel 13:2)4. Ekkor kezdődött el a Dániel és a Jelenések próféciájában megjövendölt 1260 éves pápai elnyomás (Dán 7:25; Jel 13:5-7). A keresztényeknek választaniuk kellett: vagy feladják feddhetetlenségüket, és elfogadják a pápai szertartásokat és vallásgyakorlatot, vagy elsorvadnak a föld alatti börtönökben, vagy meghalnak a kínpadon, a máglyán vagy a hóhér bárdja alatt. Ekkor teljesedtek Jézus szavai: “Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket tiközületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért” (Lk 2l:l6-l7). Hevesebb üldözés szakadt rá a hűségesekre, mint bármikor azelőtt, és a világ hatalmas harcmezővé vált. Krisztus egyháza évszázadokig az elszigeteltségben és az ismeretlenség homályában talált menedéket. A próféta ezt mondja: “Az asszony pedig elfuta a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig” (Jel 12:6). NK 50.2
A római egyház hatalomra jutása a sötét középkor kezdetét jelezte. Hatalma növekedésével mélyült a sötétség. Az emberek hite Krisztus, az igazi fundamentum helyett a római pápa személyére épült. Bűneik bocsánatát és örök üdvösségüket nem Isten Fiától, hanem a pápától, valamint a pápa által felhatalmazott papoktól és főpapoktól várták. Azt tanulták, hogy földi közbenjárójuk a pápa, és hogy a pápa közvetítése nélkül senki sem közeledhet Istenhez. Azt is mondták, hogy a pápa Istent helyettesíti, és ezért feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. E követelményekkel szembeni engedetlenség elég ok volt arra, hogy a vétkesek testet és lelkét a legszigorúbb büntetéssel sújtsák. Így terelték az emberek figyelmét Istenről gyarló, tévedő és kegyetlen emberekre; sőt mi több, magára a sötétség fejedelmére, aki általuk gyakorolta hatalmát. A bűnt a szentség köntösébe bújtatták. Amikor a Szentírást elnémítják, és egyes emberek magukat teszik Isten helyére, akkor a következmény csak csalás, megtévesztés és eldurvulás lehet. Az emberi törvények és hagyományok felmagasztalását erkölcsi romlottság követte. Mindig ez a következménye annak, ha Isten törvényét félredobják. NK 50.3
Veszélyes napok voltak ezek Krisztus egyháza számára. Kevesen hordozták híven Krisztus zászlaját. Bár az igazság nem maradt bizonyságtevők nélkül, időnként mégis úgy tűnt, hogy a tévelygés és a babona diadalmaskodik, és az igaz vallást száműzi a földről. Isten evangéliuma eltűnt a szem elől, a vallási formák pedig megsokszorozódtak, és az emberekre szigorú követelmények terhe nehezedett. NK 51.1
Nemcsak arra tanították őket, hogy a pápát tartsák közbenjárójuknak, hanem arra is, hogy saját cselekedeteikkel jóvá tehetik bűneiket, hogy hosszú zarándokutakkal, vezeklésekkel, az ereklyék imádásával, templomok, szentélyek és oltárok felállításával, nagy egyházi adományokkal — ilyen és hasonló tettekkel kell lecsillapítaniuk Isten haragját, vagy megszerezniük kegyét; mintha Isten olyan volna, mint az ember, aki semmiségekkel megharagítható, és ajándékokkal vagy vezekléssel megbékíthető. NK 51.2
A római egyház egyre nagyobb befolyásra tett szert, pedig az erkölcstelenség még az egyház vezetői között is eluralkodott. A nyolcadik század vége táján a római katolikusok kezdték azt mondogatni, hogy Róma püspökei már az egyház első századaiban is birtokolták azt a lelki hatalmat, amelyet akkor maguknak igényeltek. Szükség volt azonban arra, hogy ennek az állításnak valamiképpen hitelt szerezzenek. A hazugság atyja szívesen szolgált indítvánnyal. A szerzetesek hamis ősi iratokat gyártottak. Azelőtt soha nem hallott zsinati rendeletek kerültek elő, amelyek szerint a pápának a legrégibb időktől kezdve egyetemes érvényű fő hatalma van. És az igazságot megtagadó egyház mohón kapott ezeken a csalásokon.5 NK 51.3
Azt a néhány hűségest, aki az igazi fundamentumra épített (lKor 3:10-11) elbizonytalanította és hátráltatta a munkát gátló hamis tanítás. Egyesek szívesen mondogatták ugyanazt, mint Jeruzsálem falának építői Nehémiás korában: “Fogytán van ereje a teherhordónak, a rom pedig sok, és mi képtelenek vagyunk építeni” (Neh 4:10). Elcsigázva az üldözés, megtévesztés, romlottság és minden egyéb akadály elleni folytonos harctól, amit Sátán a haladás fékezésére kigondolt, a hűséges építők közül is néhányan elcsüggedtek. A békesség kedvéért, valamint vagyonuk és életük biztonsága érdekében leléptek az igazi fundamentumról. Mások azonban, nem félve ellenségeik támadásaitól, bátran kijelentették: “Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek!” (14. v.) És folytatták a munkát. Mindegyikük oldalán ott volt a kard (Ef 6: 17). NK 52.1
Minden korban ugyanez a gyűlölködő, az igazsággal szemben álló lelkület fűtötte Isten ellenségeit. De Isten szolgáinak ébereknek és kitartóknak kell lenniük. Krisztus szavai, amelyeket az első tanítványokhoz intézett, követőinek az idők végén is szólnak: “Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” (Mk 13:37). NK 53.1
Mintha a sötétség egyre jobban sűrűsödött volna. A képimádás általánossá vált. Gyertyákat égettek a képek, a szobrok előtt, és imádkoztak hozzájuk. Elterjedtek a legképtelenebb és legbabonásabb szokások. Az embereket annyira hatalmába kerítette a babona, hogy a józan észre már nem hallgattak. Maguk a papok és püspökök is élvhajhászók, érzékiek és romlottak voltak. A nép pedig, amely tőlük várt eligazítást, óhatatlanul tudatlanságba és erkölcsi romlottságba süllyedt. NK 53.2
A pápai hatalom növelésére a XIV, században VII. Gergely pápa egy újabb lépést tett: kihirdette, hogy a római egyház tökéletes. Közzétett tételei egyikében kijelentette, hogy a Szentírás szerint az egyház soha nem tévedett, és soha nem is fog tévedni. De ezt az állítást szentírási bizonyítékok nem kísérték. Az önhitt főpap arra is jogot formált, hogy császárokat eltávolítson. Kijelentette, hogy egyetlen határozatát sem változtathatja meg senki, neki viszont joga van mások döntéseit megváltoztatni.6 NK 53.3
A csalatkozhatatlanság e védelmezőjének zsarnokságát nagyszerűen illusztrálja az a történet, amelyből megtudjuk, miként bánt a pápa IV. Henrik német császárral. A pápa kiátkozta és trónjától megfosztotta ezt az uralkodót, mivel olyan merész volt, hogy a pápa tekintélyét semmibe vette. Henrik, megrémülve fejedelmei hűtlenségétől és fenyegetéseitől, akik a pápai rendelkezés nyomán fellázadtak ellene, szükségesnek látta, hogy megbéküljön Rómával. Feleségének és egyik hűséges szolgájának kíséretében a tél közepén átkelt az Alpokon, hogy megalázkodjék a pápa előtt. Henriket, amikor megérkezett a palotához, ahova Gergely visszavonult, kísérőitől megfosztva egy külső udvarba vezették, és ott a kemény téli hidegben fedetlen fővel, mezítláb, szánalmas öltözékben várta, hogy a pápa maga elé bocsássa. A pápa csak háromnapi böjt és a gyónás után kegyeskedett megbocsátani neki. De Henrik még így sem vehette vissza uralkodási jelvényeit, és nem gyakorolhatta császári hatalmát addig, amíg a pápa erre engedélyt nem adott. Gergely pedig diadalittasan azzal hencegett, hogy kötelessége letörni a királyok gőgjét. Micsoda éles ellentét van e dölyfös főpap pöffeszkedő büszkesége és annak a Krisztusnak a szelídsége és alázatossága között, aki szívünk ajtajánál bebocsátást kér, hogy bocsánatot, békét hozva beléphessen, és aki így tanította tanítványait: “Aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok” (Mt 20:27) . NK 53.4
Az egymást követő századok Róma egyre több tévtanításának voltak tanúi. A pogány filozófusok tanításai már a pápaság megalakulása előtt figyelmet keltettek, és befolyást gyakoroltak az egyházra. Sokan, akik névlegesen megtértek, még mindig ragaszkodtak pogány filozófiájuk tanításaihoz, és nemcsak ők maguk tanulmányozták továbbra is, hanem másokat is ösztönöztek rá, hogy így befolyásukat kiterjeszthessék a pogányokra. Ekképpen súlyos tévedéseket vittek be a keresztény vallásba. Kiemelkedő volt ezek között az ember természetes halhatatlanságában és a halál utáni öntudatos állapotban való hit. Róma ezzel a tantétellel alapozta meg a szentek segítségül hívásának és Szűz Mária imádásának tanát. Ebből származik az az eretnekség is, amely szerint a megátalkodottak örökké gyötrődni fognak. Ez a tanítás már korán bekerült a pápai tanok közé. NK 54.1
Így elkészült az út annak a másik pogány koholmánynak a bevezetéséhez is, amelyet Róma purgatóriumnak nevez, és a hiszékeny, babonás tömegek rémítgetésére használ. Ezzel az eretnekséggel alapozta meg azt az állítását, hogy van egy kínzóhely, ahol azok, akik nem szolgáltak rá az örök kárhozatra, addig szenvednek a bűneik miatt, amíg meg nem tisztulnak, és bebocsátást nem kapnak a mennybe.7 NK 54.2
Rómának szüksége volt még egy koholmányra ahhoz, hogy hasznot húzhasson tagjának rettegéséből és bűneiből. Ezt a búcsú tana szolgáltatta. A pápa teljes bűnbocsánatot ígért a múltban és a jelenben elkövetett, valamint a jövőben elkövetendő bűnökre, és a büntetés elengedését ígérte mindazoknak, akik részt vesznek a keresztes háborúkban. E háborúkkal az volt a pápa célja, hogy kiterjessze földi uralmát, megbüntesse ellenségeit, és kiirtsa azokat, akik meg merik tagadni lelki tő hatalmát. Ez a tan arra is kioktatta az embereket, hogy az egyháznak fizetett pénzzel egyrészt megszabadulhatnak bűneiktől, másrészt kiszabadíthatják elhunyt barátaik lelkét a kínzó lángokból. Ilyen eszközök alkalmazásával Róma megtöltötte kincstárát, és elősegítette Krisztus állítólagos képviselőinek csillogását, fényűzését és kicsapongását. Krisztusnak pedig nem volt fejét hova lehajtania. 8 NK 55.1
Az úrvacsora bibliai szertartását kiszorította a miseáldozat, ami egyenlő a bálványimádással. A papok azt állították, hogy a szertartások alatt az egyszerű kenyér és bor Krisztus valóságos testévé és vérévé alakul át. 9 Istenkáromló vakmerőséggel nyíltan állították, hogy van hatalmuk Istent — a mindenség Alkotóját — teremteni. A keresztényeknek halálbüntetés terhe mellett hitet kellett tenniük e borzasztó, mennyet sértő tanítás mellett. Tömegeket dobtak a lángok közé, akik erre nem voltak hajlandók. 10 NK 55.2
A XIII. században jött létre a pápaság legiszonyatosabb gépezete: az inkvizíció. A sötétség fejedelme ösztönözte erre a pápai hierarchia vezetőit. Titkos tanácskozásaikon Sátán és angyalai befolyásolták a gonosz embereket, de láthatatlanul köztük volt Isten angyala is, és félelmetes feljegyzést készített méltánytalan intézkedéseikről és tetteikről. E feljegyzések túl iszonyatosak ahhoz, hogy az ember elhordozza őket. “A nagy Babilon... részeg vala a szentek vérétől.” A mártírmilliók szétroncsolt teste bosszúért kiáltott Istenhez a hitehagyó hatalom ellen. NK 56.1
A pápaság a világ kényura lett. Királyok és császárok hajoltak meg a római pápa rendeletei előtt. Úgy tűnt, hogy a pápa az emberek földi és örökkévaló sorsát a kezében tartja. Róma tanításait évszázadokon át embermilliók fogadták el fenntartás nélkül, szertartásait tisztelettel gyakorolták, ünnepeit általánosan megtartották; papságát tisztelték, és bőkezűen támogatták. A római egyháznak azóta sem volt ennél nagyobb tekintélye, pompája és hatalma. NK 56.2
De “a pápaság dele a világ éjféle volt”.11 A Szentírás szinte teljesen ismeretlen volt, nemcsak a nép, de a papság körében is. A régi idők farizeusaihoz hasonlóan a pápai vezetők gyűlölték a világosságot, amely leleplezte bűneiket. Miután eltávolították Isten törvényét, az igazság normáját, korlátlan hatalmat gyakoroltak, és gátlástalanul vétkeztek. Eluralkodott a csalás, a kapzsiság és a tékozlás. Az emberek semmiféle bűncselekménytől nem riadtak vissza, ha általa vagyonhoz vagy magas álláshoz juthattak. A pápák és főpapok palotái a legnagyobb erkölcstelenség színhelyei voltak. Egyes pápák olyan felháborító bűnöket követtek el, hogy a világi uralkodók megpróbálták eltávolítani ezeket az egyházi méltóságokat. Európa századokon át egy helyben topogott a tudományok, a művészetek és a műveltség terén. A kereszténységet erkölcsi és szellemi bénultság szállta meg. NK 56.3
A világ állapota a római uralom alatt Hóseás próféta szavainak félelmetes és letagadhatatlan teljesedését mutatta: “Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged... És mivelhogy elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról.” “Nincs igazság és nincsen szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön. Hamisan esküsznek és hazudnak, és gyilkolnak és lopnak és paráználkodnak, betörnek. és egyik vér a másikat éri” (Hós 4:6.1-2). Ez lett a következménye annak, hogy száműzték Isten Igéjét. NK 57.1