Gondolatok a hegyi beszédről
Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz (Mt 6:22)
A becsületes szándékra és az Isten iránti osztatlan odaadásra utalnak Megváltónk szavai. Azok, akik őszintén és állhatatosan akarják megismerni az igazságot — hogy azt kövessék bármilyen áldozat árán is —, isteni világosság részesévé válnak. Tényleges megszentelődésünk akkor kezdődik, amikor többé már nem engedünk a bűnnek. Akkor a mi szívünk is egy ütemben dobog Pál apostoléval: “Azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára... akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem” (Fil 3:13-14, 8). HB 93.1
Ahol azonban a szem az önszeretettől elvakult, ott teljes a sötétség. “Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.” Ez a rettenetes homály burkolta Krisztus kortársait olyan makacs hitetlenségbe, hogy nem voltak képesek felismerni Krisztus jellemét és küldetését, aki azért jött, hogy bűneikből kiszabadítsa őket. HB 93.2
Elbukásunk a kísértésekben úgy kezdődik, hogy bár imádkozunk, de nem bízunk állhatatosan Istenben. Ha nem akarjuk magunkat teljesen átadni az Úrnak, akkor sötétségben vagyunk. Ha valamit feltételhez kötünk, akkor olyan ajtót hagyunk nyitva, amelyen át Sátán hozzánk férkőzhet, hogy kísértéseivel félrevezessen. Jól tudja, hogy ha tekintetünket annyira elvakítja, hogy hitszemünkkel Istent nem látjuk, többé semmi sem óvhat meg bennünket a bűntől. HB 93.3
A bűnös vágyak uralma a lélek tévelygését mutatja. Minden engedékenység, amely teret enged a vágyaknak, az ember elidegenedését erősíti Istennel szemben. Ha Sátán sötét ösvényén haladunk, a gonosz árnyai borulnak reánk. Minden egyes lépés mélyebb sötétségbe vezet, és csak növeli szívünk elvakultságát. HB 93.4
A lelki világot ugyanaz a törvény uralja, mint a természetet. Aki állandóan sötétben lakik, végül elveszíti látóképességét, és az éjfélnél is nagyobb sötétség borul reá; még a déli napfény mellett sem lát többé. “Ez sötétségben jár, és nem tudja hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit” (1Jn 2:11). Az állandó, tudatos bűnelkövetés miatt — ami a Szentlélek esedező szeretetének megvetése — a bűnös elveszti a jó iránti érzékét, kihal belőle az Isten utáni vágy, sőt az a képesség is, hogy a mennyei világosságot elfogadhassa. A kegyelmi meghívás még most is olyan szeretetteljesen hangzik, a világosság most is olyan fényesen ragyog a lélek felé, mint amikor legelőször derengett fel benne, de a hang süket fülekre talál, a fény elvakult szemekre hull. HB 94.1
Isten egyetlen lelket sem hagy el, és egyet sem hagy magára, amíg a legkisebb remény lehet üdvösségéhez. Az ember elfordulhat Istentől, de Isten nem fordul el tőle. Mennyei Atyánk mindaddig követi az embert kérésével, figyelmeztetésével és részvétének bizonyítékával, amíg a további alkalmak és kiváltságok teljesen feleslegessé nem válnak. Csak a bűnöst terheli a felelősség. Azáltal, hogy Isten Lelkének ma ellenáll, további ellenállásának nyit utat, amikor a mennyei világosság még nagyobb erővel árad felé. Így halad ellenállása fokról fokra, míg végül a világosság hatástalanná válik számára, s többé figyelemre sem méltatja Isten Lelkét. Akkor a “benned lévő világosság” sötétséggé vált. A már felismert igazság is olyan értelmetlenné válik, hogy csak növeli a lélek vakságát. HB 94.2