Pátriárkák és próféták

Függelék

(Oldalszámok a széljegyzet szerint)

1. sz. megjegyzés, 258. old. Az Úr megparancsolta a fáraónak, hogy bocsássa szabadon Izraelt. Ezt mondta: “Elsőszülött fiam az Izráel [...] Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem” (2Móz 4:22-23). A zsoltáríró elmondja, miért szabadította ki Isten Izraelt Egyiptomból: “Kihozá azért az ő népét örömmel, és az ő választottait vigassággal. És nékik adá a pogányok földét, és öröklék a népek fáradságos szerzeményét. Azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit megőrizzék” (Zsolt 105:43-45). Ebből megtudjuk, hogy a héberek nem tudták Istent Egyiptomban szolgálni. PP 709.1

5Móz 5:14-15 külön hangsúlyt helyez a negyedik parancsolatnak arra a részére, amely megköveteli a szolgától és szolgálólánytól, hogy pihenjen, és az izraelitának kijelentette: emlékezzen arra, hogy szolga volt Egyiptom földjén. Az Úr ezt mondta: “A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se ökröd, se szamarad, és semminemű barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van, hogy megnyugodjék a te szolgád és szolgálóleányod, mint te magad. És megemlékezzél róla, hogy szolga voltál Egyiptom földén, és kihozott onnan téged az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral. Azért parancsolta néked az Úr, a te Istened, hogy a szombat napját megtartsad.” 2Móz 5:5-ből megtudjuk, hogy Mózes és Áron elhagyatta a néppel “az ő munkáikat.” PP 709.2

Ezekből a tényekből arra következtethetünk, hogy a szombat volt az egyik olyan dolog, amellyel nem szolgálhattak az Úrnak Egyiptomban; és amikor Mózes és Áron üzenetet hoztak Istentől (2Móz 4:29-31), reformmal próbálkoztak, de ez csak növelte az elnyomást. Az Úr azért szabadította meg az izraelitákat, hogy megtarthassák rendeleteit, beleértve a negyedik parancsolatot is. Ez még inkább kötelezte őket arra, hogy szigorúan tartsák meg a szombatot, és hogy megtartsák az összes parancsolatot. 5Móz 24:17-18 az Egyiptomból való szabadulás tényét azért idézi fel, hogy külön kötelességükké tegye az özvegyekkel és árvákkal való szívélyes bánásmódot: “A jövevénynek és az árvának igazságát el ne csavard; és az özvegynek ruháját ne vedd zálogba. Hanem emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptomban, és megváltott téged az Úr, a te Istened onnét. Azért parancsolom én néked, hogy így cselekedjél.” PP 709.3

2. sz. megjegyzés, 272. old. Az egyiptomi vallás tanulmányozása alapján kiderül, hogy mi volt a csapások rendeltetése; az volt, hogy megrendítse az egyiptomiak szívében a bálványaik hatalmában és védelmében való bizalmat, sőt hogy híveik kegyetlen kínzóinak tüntesse fel isteneiket. Néhány példával lehet szemléltetni ezt a tényt. PP 710.1

Az első csapás, amely a Nilus és az összes csatorna vizét vérré változtatta (2Móz 7:19), Egyiptom létének forrása ellen irányult. A Nilus folyót vallásos tisztelet övezte, és számos helyen áldozatot mutattak be a Nilusnak úgy, mint egy istennek. PP 710.2

A második csapás békákkal árasztotta el egész Egyiptomot. 2Móz 8:6. A békát szent állatnak tartották Egyiptomban, és egyik istenük, Hega, békafejű istennő volt, akinek teremtő erőt tulajdonítottak. Amikor Mózes parancsára a békák annyira elszaporodtak, hogy betöltötték az egész országot, az egyiptomiak talán megkérdezték, hogy Hega miért gyötri buzgó híveit, ahelyett, hogy megvédené őket. Ezzel a második csapás nemcsak büntette az egyiptomiakat, hanem azt is tanúsította, hogy az egyiptomi istenek templomában felállított hatalmas istenek közül az egyik (2Móz 9:3) megvetéssel sújtja őket. Hogy csak egy néhányat említsünk — tudjuk, hogy az Ápis bikát Path-nak, az összes isten atyjának szentelték, a tehenet Hathornak, a Nilus országa egyik legáltalánosabban imádott női istenségének szentelték, míg a kos számos istent képviselt, mint például Khnemut és a kosfejű Amont, aki az újegyiptomi birodalom korszakában Egyiptom főistene volt. Így az isteneiknek szentelt állatokat elpusztító betegség megmutatta az egyiptomiaknak, hogy isteneik mennyire tehetetlenek a megvetett héberek Istenével szemben. PP 710.3

A kilencedik csapás (2Móz 10:21) súlyos csapást mért Egyiptom egyik legnagyobb istenére, Rá-ra, a napistenre, akit az ország általunk ismert történelmének kezdetétől fogva mindig imádtak. Egy olyan országban, amely alig látott valaha is felhőt az égen, a napot soha nem csökkenő hatalomnak tartották, amely meleget, fényt, életet és növekedést ad az egész világnak. Minden egyiptomi király “Ra fiá”-nak tartotta magát, és ezt a kifejezést belefoglalta nevébe. Amikor a tizennyolcadik dinasztia idején a tébei Ámon lett Egyiptom főistene, Ra napisten hatalmát olyan nagynak tartották, hogy Ámon és Ra egyesítésével egy istent alkottak, és Ámon-Ra lett belőlük. Néhány évvel az Egyiptomból való kivonulás után, amikor Ikhnaton bevezetett egy rövid életű monoteizmust, az egyetlen megtartott isten Aton, a napkorong isten volt. Látva, hogy a napimádat milyen mélyen beivódott az egyiptomiak vallásos életébe, és hogy milyen nagy tisztelet övezte Ra, Amon-Ra vagy Aton napistent, meg tudjuk érteni, hogy az istenük ellen irányult csapás következtében a héberek Istene és egyiptomi ellenségei közötti harc miért közeledett csúcspontjához. PP 710.4

Úgyszintén az elsőszülöttek megölése, a tizedik csapás (2Móz 12:29) legalább egy istent sújtott, és ez a király volt, akit Horusnak, Osiris fiának tartottak. A Nilus országának uralkodójaként alattvalói “a jó isten”-ként szólították. Ezért az utolsó csapás megkoronázta a héberek Istenének csodatetteit. Addig a természet erőit és az állatokat irányító isteneknek nem volt becsületük, de most az egyiptomiak között látható formában élő istent is megalázta a héber rabszolgák megvetett Istene, akiről a büszke fáraó egyszer ezt mondta: “Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt” (2Móz 5:2). PP 711.1

3. sz. megjegyzés, 282. old. 1Móz 15:13-ban az olvassuk, hogy az Úr így szólt Ábrahámhoz: “Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.” Ez a szöveg felveti azt a kérdést, hogy vajon a 400esztendő a nyomorgatásra vagy a jövevénységre vonatkozik, vagy mindkettőre; és hogyan viszonyul a 400 esztendő a 2Móz 12:40-41 és a Gál 3:16-17 versekben említett 430 évhez? PP 711.2

2Móz 12:40-nek az a kijelentése, hogy “az Izráel fiainak lakása pedig, amíg Egyiptomban laknak, négyszázharminc esztendő”, arra enged következtetni, hogy az izraeliták Jákób Egyiptomba költözésétől az onnan való kivonulásig ténylegesen a Nilus országában töltöttek 430 évet. Hogy ez a feltételezés nem lehet helyes, az Pál Gál 3:16-17-ben adott ihletett magyarázatából nyilvánvaló. E szerint a 430 esztendő akkor kezdődött, amikor Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, és akkor fejeződött be, amikor Isten a Sinai hegyről kihirdette a törvényt. Úgy tűnik, hogy az Ábrahámnak adott első ígéretre utal, amikor Isten először a pátriárkát Hárán elhagyására szólította. 1Móz 12:1-3. Akkor kezdődött a 430 év, amikor Ábrahám 75 éves volt (12:4), míg lMóz 15:13 próféciájának 400 esztendeje 30 évvel később kezdődött, amikor Ábrahám 105 éves, fia, Izsák pedig 5 éves volt (21:5). Ekkor Ismael, “a test szerint született üldözte (Izsákot) a Lélek szerint valót” (Gál 4:29; 1Móz 21:9-11), és megkezdődött Ábrahám magvának nyomorgatása, amely megszakításokkal a kivonulás idejéig tartott. Izsáknak nemcsak féltestvérével, Ismaellel voltak nehézségei, hanem a filiszteusokkal is (1Móz 26:15, 20-21)); Jákób életét mentve elmenekült Ézsau elől (1Móz 27:41-43), és később Lábántól (1Móz 31:21), azután Ézsau ismét Jákób életére tört (lMóz 32:8); Józsefet testvérei eladták rabszolgának (1Móz 37:28), majd Izrael fiait sok évtizeden át sanyargatták az egyiptomiak (2Móz 1:14). PP 711.3

Ábrahám elhívásának idejétől Jákób Egyiptomba érkezéséig 215 év telt el, amely (1) Ábrahám elhívása és Izsák születése között 25 évből (1Móz 12:4; 21:5); (2) Izsák születése és Jákób születése közötti 60 évből (1Móz 25:26), és; (3) Jákób Egyiptomba költözéséig megélt éveiből (1Móz 47:9) tevődik össze. A 430 évből megmaradó 215 év az az idő, amelyet a héberek ténylegesen Egyiptomban töltöttek. Tehát a 2Móz 12:40-ben említett 430 év magában foglalja a pátriárkák kánaáni tartózkodásának, valamint Egyiptomban való tartózkodásának idejét. Mivel Mózes korában Kánaán az egyiptomi birodalom része volt, nem furcsa, hogy e kor irója Kánaánt is “Egyiptom”-hoz tartozónak tekinti. A Septuaginta fordítói, tudva, hogy a 430 év magában foglalta a pátriárkák Kánaánban való tartózkodását is, világossá tették ezt a kérdést e szakasz fordításában: “Az Izráel fiainak tartózkodása, míg Egyiptom földjén és Kánaán földjén tartózkodtak, négyszázharminc esztendő volt.” A 430 év fentiekben adott magyarázatát a továbbiakban alátámasztja az a prófécia, hogy az Egyiptomba belépők negyedik generációja fogja azt elhagyni (1Móz 15:16), ami 2Móz 6:16-20-ban feljegyzett teljesedése. PP 712.1

4. sz. megjegyzés, old. Izrael népe azt állította az aranyborjú imádásakor, hogy Istent imádja. Áron, amikor bevezette a bálványimádást, ezt hirdette ki: “Holnap az Úrnak ünnepe lesz.” Úgy akarták imádni Istent, ahogy az egyiptomiak imádták Osirist, szobor képében. De Isten nem fogadhatta el ezt a szolgálatot. Bár az Ő nevében végezték, de a napisten és nem Jahve volt imádatuk valódi tárgya. PP 712.2

Ápis imádatát a legdurvább erkölcstelenség kísérte, és a Szentírás feljegyzése arra utal, hogy az izraeliták borjúimádását ugyanolyan erkölcstelenség kísérte, mint ami a pogány istentiszteleteken szokásos volt. Ezt olvassuk: “Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattál is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani” (2Móz 32:6). A “játszani”-nak fordított héber szó ugrálással, énekléssel és táncolással való játszást jelent. A táncolás, különösen az egyiptomiak között, érzéki és erkölcstelen volt. A “megromlott”-nak fordított szó a következő versben, amely így hangzik: “Megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből” — ugyanaz, mint ami 1Móz 6:ll-12-ben szerepel, ahol azt olvassuk, hogy a föld megromlott, “mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön.” Ez megmagyarázza, hogy miért haragudott olyan rettenetesen az Úr, és miért akarta azonnal elpusztítani a népet. PP 713.1

5. sz. megjegyzés, 329. old. A Tízparancsolat volt a “szövetség”, amelyre az Úr hivatkozott, amikor az Izraellel való szövetségkötést javasolta, mondván: “Ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet” stb. (2Móz 19:5). A Tízparancsolat volt Isten “szövetsége”, mielőtt a szövetséget megkötötte Izraellel. Nem egyezséget kellett kötniök, hanem végre kellett hajtaniuk valamit, amit Isten megparancsolt. Tehát a Tízparancsolat — Isten szövetsége — lett az Isten és Izrael közötti szövetség alapja. A Tízparancsolat minden részletében “mindama beszédek”, amely alapján a szövetség létrejött. (Lásd 2Móz 24:8). PP 713.2

6. sz. megjegyzés, 354. old. Amikor egy papért vagy az egész gyülekezetért mutattak be bűnért való áldozatot, a vért bevitték a szenthelyre, a függöny felé hintették, és megkenték vele az aranyoltár szarvait. A kövérjét elégették a pitvarban az égőáldozati oltáron, az áldozat testét pedig a táboron kívül égették el. (Lásd 3Móz 4:1-21.) PP 713.3

De amikor az áldozat egy főemberért történt vagy a nép egy tagjáért, akkor a vért a szenthelybe vitték, a húst pedig a papnak meg kellett ennie, ahogy az Úr parancsolta Mózesnek: “Amely pap megáldozza azt a bűnért, az egye meg azt, szent helyen egye meg, a gyülekezet sátorának pitvarában” (3Móz 6:26). (Lásd 3Móz 4:22-35) verseket is.) PP 713.4

7. sz. megjegyzés, 366. old. Hogy az a Valaki, aki kihirdette a törvényt, és aki Mózest a hegyre hívta és beszélt vele, az Úr Jézus Krisztus volt, az nyilvánvaló az alábbi gondolatmenetből: PP 714.1

Krisztus az, akin keresztül Isten kinyilatkoztatta önmagát az embernek: “Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, a Atya, akitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is ő általa” (1Kor 8:6). “Ez az”, (Mózes), “aki ott volt a gyülekezetben a pusztában a Sinai hegyen vele beszélő angyallal és a mi atyáinkkal: ki élő igéket vőn, hogy nékünk adja” (ApCsel 7:38). Ez az angyal “orcájának angyala” volt (Ésa 63:9). Ez a kifejezés nem vonatkozhat senki másra, csak Isten Fiára. PP 714.2

Továbbá: Krisztust Isten Igéjének nevezi (Jn 1:1-3). Ezt a nevet azért kapta, mert Isten minden korban Krisztus által adta kinyilatkoztatásait az embernek. Az Ő Lelke ihlette a prófétákat (lPt 1:10-11). Jahve Angyalaként, az Úr seregének Fővezéreként, Mihály Arkangyalként nyilatkozott meg nekik. PP 714.3

8. sz. megjegyzés, 603. old. Felmerül a kérdés, és ez a kérdés most sok vita tárgya: ha a papi uralom jó volt Izrael korában, miért nem jó ugyanúgy egy teokratikus uralom a mi időnkben? Ezt a kérdést könnyű megválaszolni: PP 714.4

A papi uralom (teokrácia) olyan kormányzat, amely hatalmát közvetlenül Istentől kapja. Izrael kormányformája igazi teokrácia volt. Ez valóban Isten kormányzata volt. Az égő bokornál Isten megbízta Mózest azzal, hogy vezesse ki népét Egyiptomból. Jelek és sok hatalmas csoda által Isten kiszabadította Izraelt Egyiptomból, átvezette őket a pusztaságon és végül bevitte az ígéret Földjére. Isten ott bírák által irányította őket, azután Sámuelhez, a prófétához szólt még gyermekkorában, és általa ismertette meg akaratát népével. Sámuel idejében a nép királyt kért. Isten teljesítette kérésüket, és kiválasztotta Sault, akit Sámuel felkent Izrael királyává. Saul azonban nem teljesítette Isten akaratát; és mivel ő elvetette az Úr igéjét, az Úr is elvetette őt: elvette tőle a királyságot, és elküldte Sámuelt, hogy Dávidot kenje fel Izrael királyává. Isten örök érvénnyel alapította meg Dávid trónját. Így szólt a Szentírás Salamonról, aki követte atyját, Dávidot a trónon: “És üle Salamon az Úr székébe, mint király az ő atyjának, Dávidnak helyébe” (IKrón 29:23). Dávid trónja az Úr trónja volt; Salamon tehát az Úr trónján ült, mint Isten földi birodalma felett uralkodó király. Dávid leszármazottai örökölték a trónt Sedékiásig, aki Babilon királyának alattvalója lett, és aki Isten előtt kötött ünnepélyes szövetséget Babilon királyával, hogy hűségesen szolgálja őt. De Sedákiás megtörte a szövetséget, és Isten ekkor így szólt hozzá: PP 714.5

“Te elvetemedett, te gonosztevő, Izrael fejedelme, akinek napja eljött az utolsó vétek idején: így szól az Úr Isten: El a süveggel, le a koronával! Ez nem lészen ez: az alacsony legyen magas és a magas alacsony! Rommá, rommá, rommá teszem azt; ez sem lesz állandó, míg el nem jő az, akié az uralkodás, és néki adom azt!” (Ez 21:25-27). (Lásd 17:1- 21 verseket is.) PP 715.1

Az ország tehát Babiloné lett. Amikor Babilon elbukott, és Médó- Perzsia jutott uralomra, az országot első ízben rombolták le. Amikor Médó-Perzsia elbukott, és Görögország követte, másodszor rombolták le az országot. Amikor Görögországot felváltotta Róma, harmadszor lett Izrael országa rommá. Majd ezt mondja az ige: “Ez sem lesz állandó, míg el nem jő az, akié az uralkodás, és néki adom azt.” Ki az, akié az uralkodás? “Nevezed az ő nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!” (Lk 1:3133). És míg Ő itt volt mint “ama Próféta”, fájdalmak férfia, aki megismerte a bánatot, Ő maga jelentette ki azon az éjszakán, amelyen elárulták: “Az én országom nem e világból való.” Így tehát az Úr trónja elkerült ebből a világból addig, “míg el nem jő az, akié az uralkodás”, és akkor Ő kapja meg azt. Az az idő jelenti e világ végét és az eljövendő ország kezdetét. PP 715.2

A Megváltó ezt mondta a tizenkét apostolnak: “Én azért adok nék- tek, miképpen az én Atyám adott nékem, országot, Hogy egyetek és igyatok az én asztalomon az én országomban, és üljetek királyi székeken, ítélvén az Izráelnek tizenkét nemzetségét” (Lk 22:29-30). Máté szavaiból, aki elmondja, mit ígért Krisztus a tizenkettőnek, megtudjuk, hogy ez az ígéret mikor fog teljesedni. “Az újjászületéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izrael tizenkét nemzetségét” (Mt 19:28). A tálentumokról szóló példázatban Jézus egy nemes ember alakjában mutatja be magát, aki “elméne messze tartományba, hogy országot vegyen magának, azután visszatérjen” (Lk 19:12). És Ő maga mondta el, mikor fog dicsőségének trónján ülni: “Mikor pedig eljő az embernek fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek” (Mt 25:31-32). PP 715.3

Ezt az időt örömmel várva mondja a Jelenések írója: “E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik” (Jel 11:15). A szövegösszefüggésből világosan kiderül, mikor lesz az: “Megharagudtak a pogányok, és eljött a te haragod, és a halottak ideje, hogy megítéltessenek, és jutalmat adj a te szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és akik a te nevedet félik, kicsinyeknek és nagyoknak; és elpusztítsd azokat, akik a földet pusztítják” (18. vers). Ez a végső ítélet, az igazak megjutalmazása és a gonoszok megbüntetése, amikor Krisztus felállítja országát. Ekkor mindazok elpusztulnak, akik nem fogadták el Krisztus korlátlan uralmát, e világ országai pedig Urunké és az ő Krisztusáé lesznek. PP 716.1

Akkor Krisztus, a “királyoknak Királya, és uraknak Ura” fog uralkodni (Jel 19:16). “Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének.” És “a magasságos egeknek szentei veszik majd az országot, és bírják az országot örökké és örökkön örökké” (Dán 7:27.18). PP 716.2

Addig az ideig Krisztus országa nem jöhet létre a földön. Az Ő országa nem e világból való. Követői tudják, hogy “idegenek és vándorok a földön.” Pál ezt mondja: “A mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Zsid 11:13; Fil 3:20). PP 716.3

Amióta Izrael országa megszűnt. Isten nem hatalmazott fel egyetlen embert sem, sem emberek közösségét, hogy törvényének érvényt szerezzenek. “Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr” (Róma 12:19). A polgári hatalmak az emberek egymással való viszonyában intézkednek; de nincs beleszólásuk az ember Isten iránti kötelezettségeibe. PP 716.4

Izrael országát kivéve nem volt soha egyetlen kormányzat sem a földön, amelyben Isten által ihletett emberek irányították az állam ügyeit. Amikor emberek megkíséreltek az Izraeléhez hasonló kormányzatot kialakítani, szükségszerűen magukra vállalták Isten törvényének magyarázását és érvényesítését. Jogot formáltak arra, hogy irányítsák a lelkiismeretet, és ezzel bitorolják Isten jogát. PP 716.5

A korábbi korszak alatt, amikor Isten az ellene elkövetett bűnöket földi büntetéssel büntette, ezek a büntetések nemcsak Isten jóváhagyásával történtek, hanem az Ő közvetlen irányításával és parancsára. A varázslóknak meg kellett halniuk. A bálványimádóknak úgyszintén. A káromkodást és szentségtörést is halállal büntették. Ki kellett irtani egész bálványimádó nemzeteket. E büntetések végrehajtását azonban Ő irányította, aki olvas az emberi szívekben, aki ismeri gonoszságuk mértékét, és aki bölcsen és irgalmasan bánik teremtményeivel. Amikor gyarlóságokkal és szenvedélyekkel megterhelt emberek vállalkoznak erre a feladatra, vitathatatlan, hogy ez vég nélküli igazságtalansághoz és kegyetlenséghez vezet. A legembertelenebb bűncselekményeket követik el, és mindezt Krisztus szent nevében. PP 717.1

Izrael törvényeiből, amelyek megbüntették az Isten elleni bűnöket, azt a következtetést vonták le, hogy korunkban is meg kell büntetni a hasonló bűnöket. Minden üldöző ezzel akarja igazolni tetteit. Az az elv, hogy Isten emberi hatóságoknak adott jogot a lelkiismeret uralására, vált a vallási zsarnokság és üldözés alapjává. De mindazok, akik így érvelnek, szem elől tévesztik azt a tényt, hogy mi most más korban élünk, teljesen más körülmények között, mint Izrael; hogy Izrael országa Krisztus országának volt az előképe, amelyet majd csak második adventjekor állít fel, és hogy az ember Isten iránti kötelességeit nem emberi hatalom jogosult szabályozni és érvényesíteni. PP 717.2

9. sz. megjegyzés, 608. old. Sámuel Rámájának Benjámin Rámájával való azonosításáról Dr. Edersheim ezt mondja: “Ez a két pont látszik megalapozottnak: Saul Gibeában lakott, és először Rámában találkozott Sámuellel. De ha ez így van, akkor lSám 10:2. versét figyelembe véve lehetetlennek látszik Sámuel Rámáját Benjámin Rámájával azonosítani, vagy azt a Jeruzsálemtől négy mérföldre északnyugatra fekvő modern Neby Sámuelnek tekinteni. PP 717.3