Pátriárkák és próféták

Fejezet 72 — Absolon lázadása

(2Sám 13-19. fejezete)

“A bárányért pedig négy annyit kell adnia” (2Sám 12:6) — hangzott Dávid önmagára akaratlanul kimondott ítélete, miután meghallgatta Nátán próféta példázatát. Saját döntése szerint lett megítélve. Négy fiának el kellett esnie. Mindegyikük elvesztése atyjuk bűnének következménye volt. PP 678.1

Az elsőszülött Amnon szégyentelen bűnét Dávid megdorgálatlanul és büntetlenül hagyta. A törvény halálos ítéletet mondott ki a házasságtörőre. Amnont természetellenes bűne kétszeresen bűnössé tette. Dávid azonban, akinek önmagát is kárhoztatnia kellett saját bűnéért, nem tudta az igazságszolgáltatás elé állítani a törvény megsértőjét. Absolon, aljasul megrontott húga természetes védelmezője, két teljes esztendeig titkolta bosszúállási szándékát csak azért, hogy biztosan sújthasson le. A király fiainak lakomáján az ittas, vérfertőző Amnont, testvére parancsára megölték. PP 678.2

Kétszeres csapás volt ez Dávid számára. Ezt a rettenetes hírt hozták neki: “Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülök. Akkor felkele a király, megszaggatá ruháit, és a földre fe- küvék, és az ő szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában állanak vala előtte” (2Sám 13:30-31). A király fiai, miután aggodalmak közepette visszatértek Jeruzsálembe, feltárták atyjuk előtt az igazságot: Egyedül Amnont ölték meg; és “[...] szavokat felemelvén, sírának; és maga a király is és az ő szolgái mindnyájan felette igen sírának” (2Sám 13:36). Absolon pedig elmenekült Talmaihoz, Gessur királyához, anyja apjához. PP 678.3

Dávid többi fiaihoz hasonlóan, Amnont is meghagyta önző élvezeteinek gyakorlásában. Amnon szíve minden gondolatának és vágyának eleget akart tenni és nem vette tekintetbe Isten követelményeit.Nagy bűne ellenére Isten még sokáig hosszútűrő volt vele. Két évig Isten számos lehetőséget adott neki a bűnbánatra. Amnon azonban folytatta bűnös életmódját, a vérfertőzés bűnével együtt ragadta el a halál, hogy majd az ítélet bírói széke előtt feleljen tettéért. PP 678.4

Dávid semmibe vette azt a kötelességét, hogy Amnon bűnét meg-büntesse. Az atyának ezért a hűtlenségéért és Amnon bűnbánat-nél- küliségéért Isten megengedte a dolgok természetes menetét és nem tartotta vissza Absolont. Amikor a szülők és az uralkodók semmibe veszik a bűn megbüntetésének kötelességét, akkor Isten maga veszi kezébe az ügyet. Fékező erejét bizonyos mértékig visszavonja a gonosz eszközeitől úgy, hogy a körülmények sorozata jön létre, amely bűnt bűnnel büntet. PP 679.1

Dávid igazságtalan, helytelen engedékenységének gonosz következményei Amnonnal kapcsolatban nem értek véget, mert éppen ez volt az a pont, ahol Absolon atyjától való elidegenedése elkezdődött.Miután Gessurba menekült, Dávid úgy érezte, fia büntetést érdemel, és azzal büntette meg, hogy nem engedte hazatérni. Ez az intézkedés inkább növelte, mint csökkentette azokat a gonoszságokat, amelyek ennek következményeként a királyra zúdultak. Az erélyes, becsvágyó és alapelvek nélküli Absolon, miután száműzetése kirekesztette az ország ügyei intézésében való részvételből, hamarosan veszedelmes cselszövésre adta magát. PP 679.2

A második év végén Joáb elhatározta, hogy kibékíti az apát a fiúval. E cél érdekében a tékoai bölcs asszony segítségét vette igénybe. PP 679.3

Joáb utasításának megfelelően ez az asszony özvegyasszonyként ment el Dávidhoz. Elmondta, hogy férje halála után két fia lett egyetlen vigasza és támasza. Egy veszekedés alkalmával ezek közül az egyik megölte a másikat, és most a család rokonai mind azt követelik, hogy az életben maradt fiút adják át a vérbosszúlónak. “[...] Így akarják eloltani a kicsiny szikrácskát” — mondta — “amely nékem megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén” (2Sám 14:7). Ez a kérelem érintette a király szívét és biztosította az asszonyt, hogy fia számára megadja a királyi védelmet. PP 679.4

Miután ismételten ígéreteket kért és kapott a fiatalember biztonságára, esedezni kezdett a király elnézéséért. Kijelentette, hogy valójában úgy beszélt, mint aki zavarban van és hibát követett el. Tu-lajdonképpen a király száműzöttéhez kellene neki ezt az ígéretet hazavinnie. “Mert bizonyára meg kell halnunk” — mondta — “és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem” (2Sám 14:14). Isten szeretetének ez a gyengéd és megkapó ábrázolása a bűnös iránt — amely Joábtól, a durva katonától eredt — meglepő bizonyítéka annak, hogy az izraeliták mennyire ismerték a megváltás nagy igazságát. A király, aki maga is szükségét érezte Isten kegyelmének, nem állt ellent a kérésnek. Parancsot adott Joábnak: “[...] Eredj el, és hozd haza az én fiamat, Absolont” (2Sám 14:21). PP 679.5

Dávid megengedte Absolonnak, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, de nem engedte meg, hogy megjelenjék a királyi udvarban, hogy találkozzék vele. Dávid kezdte meglátni gyermekei iránt tanúsított engedékenysége gonosz kihatásait. Bár gyengéden szerette ezt a szép és tehetséges fiát, de szükségesnek tartotta, hogy tanulságként Absolon és a nép számára kinyilvánítsa az ilyen bűn iránt érzett utálatát. Absolon két évig élt saját házában, de a királyi udvarban nem jelenhetett meg. Húga is vele lakott, és az ő jelenléte elevenen tartotta emlékezetében az Amnontól elszenvedett, jóvátehetetlen sérelmet. A nép szemében azonban Absolon inkább hős volt, mint bűnös. Élt is ezzel az előnnyel és elhatározta, hogy megnyeri magának a nép szívét. Személyes megjelenése olyan volt, hogy elnyerte minden hódolójának csodálatát. “Nem vala pedig az egész Izráelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetőtől fogva talpig őbenne semmi hiba nem vala” (2Sám 14:25). A király részéről nem volt bölcs dolog, hogy Absolont — ezt a becsvágyó, szenvedélyes és lobbanékony jellemű férfiút — két évig hagyta vélt sérelmén tűnődni. És Dávid azzal a tettével, hogy megengedte néki a Jeruzsálembe való visszatérést, de ugyanakkor elutasította, hogy színe előtt megjelenhessék, a nép rokonszenvét fia mellé állította. PP 680.1

Isten törvényének áthágása mindig előtte volt, s ez erkölcsileg bénulná, gyengévé és határozatlanná tette. Bűne elkövetése előtt bátran és határozottan döntött minden kérdésben. Most befolyása a népre egyre gyengült. Mindez kedvezett gonosz fia szándékainak. PP 680.2

Joáb befolyására Absolon ismét találkozhatott atyjával. Noha látszólag megbékültek, de a fiú folytatta becsvágyó terveit. Úgy visel-kedett, mint király és királyi udvartartást tartott fenn. Nagyon sok szekere és lova volt, ötven férfi futott előtte. Miközben a király egyre inkább hajlott és vágyott a visszavonulásra és magányra, addig Absolon serényen kereste a nép kegyét. PP 680.3

Dávid közömbössége és határozatlansága alattvalóira is átterjedt. Nemtörődömség és késlekedés jellemezte az igazságszolgáltatást. Absolon az elégedetlenség minden okát mesterien a maga javára fordította. Napról napra ez a nemes magatartású férfi a város kapujában volt látható, ahol a folyamodók tömege várakozott jogorvoslásra benyújtott sérelmeikre. Absolon közéjük keveredett és meghallgatta 730 panaszaikat, kifejezte a szenvedőkkel való együttérzését és sajnálkozott a kormányzat alkalmatlan voltán. Miután meghallgatta egy- egy izraelita történetét, Absolon ezt mondta válaszként: “Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz; de senki sincs, aki téged meghallgatna a királynál [...] Vajha valaki engem tenne ítélőbíróvá e földön, és én hozzám jőne minden ember, akinek valami ügye és pere volna, igazat tennék néki. Mikor pedig valaki hozzá megy és fejet hajt vala néki, azonnal kezét nyújtja vala, és megfogván, megcsókolja vala őt”(2Sám 15:3-5). PP 681.1

Absolon művészi hízelgései által ösztönzött emberek körében gyorsan terjedt a kormányzattal való elégedetlenség. Absolon dicsérete hangzott mindenkinek az ajkáról. Általában őt tekintették a királyság örökösének. A nép büszkeséggel tekintett fel rá, mint aki méltó a magas állásra és lángra lobbant az a kívánság, hogy már most elfoglalhatná a trónt. “[...] Így Absolon az Izráel fiainak szíveiket alattomban megnyeri vala” (2Sám 15:6). A királyt azonban vakká tette a fia iránt érzett szeretete és semmit sem gyanított. A hercegi udvartartást, amit Absolon létrehozott, Dávid úgy tekintette, hogy ezzel fia csak a királyi udvarnak szándékozott tiszteletet adni a megbékülésük felett érzett öröme kifejezéseként. PP 681.2

Amikor a nép elméje már elő volt készítve, Absolon titokban kiválasztott embereit elküldte az összes törzshöz, hogy beszéljék meg a lázadást. Ő pedig árulása leplezésére a vallás palástját öltötte magára. Absolon még száműzetése előtt fogadalmat tett, amit Hebron- ban kellett teljesítenie. Most azt mondta a királynak: “Hadd menjek el, és teljesítsem Hebronban azt a fogadást, melyet fogadtam az Úrnak; Mert fogadást tett a te szolgád, mikor Gessurban laktam, mely Siriában van, ezt mondván: Ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak szolgálok” (2Sám 15:7-8). A szerető atyát megnyugtatta a kegyességnek ez a bizonyítéka és áldásával bocsátotta el Absolont. Ezzel az összeesküvés teljesen megérett. Képmutatását Absolon azzal a cselekedetével koronázta meg, amit nemcsak a király elvakítására terveit ki, hanem arra is, hogy teljesen elnyerje a nép bizalmát és így fellázíthassa őket az Isten által választott király ellen. PP 681.3

Absolon elindult Hebronba. Vele “együtt kétszáz férfi is elméne Jeruzsálemből, kiket meghívott, kik jóhiszeműleg menének, semmit nem tudván a dologról” (2Sám 15:11). Ezek a férfiak elmentek Ab- solonnal és nem gondolták, hogy a fiú iránti szeretetük lázadásba vezeti őket az atya ellen. Miután megérkeztek Hebronba, Absolon azonnal magához hivatta Akhitófelt, Dávid egyik főtanácsosát, aki nagyon bölcs ember hírében állott, és akinek a véleményét éppen olyan biztosnak és bölcsnek tartották, mint egy jóshely jövendölését. Akhitófel csatlakozott az összeesküvőkhöz és az ő támogatása biztos sikernek tüntette fel Absolon ügyét. Neve és tekintélye nagyon sok befolyásos embert vonzott a zászló alá az ország minden részéből. Amikor megszólaltak a felkelésre hívogató trombiták, Absolon kémei az egész országban elterjesztették a hírt, hogy Absolon lett a király és sok ember gyülekezett hozzá. PP 682.1

Időközben a hír eljutott Jeruzsálembe is a királyhoz. Dávidot felriasztotta és megdöbbentette a hír, hogy trónja közvetlen közelében lázadás van kitörőben. Saját fia, az a fia, akit szeretett és akiben megbízott, elragadja tőle a koronát és kétségtelenül elveszi az életét is. Ebben a nagy veszélyben Dávid lerázta magáról levertségét, amely olyan régóta rátelepedett és a korábbi évek lelkületével felkészült, hogy szembeszálljon e rettenetes veszedelemmel. Absolon megszemlélte haderőit Hebronban, csak húsz mérföld távolságra Jeruzsálemtől. A lázadók hamarosan ott lehetnek Jeruzsálem kapuinál. PP 682.2

Palotájából Dávid kitekintett és megszemlélte fővárosát — “Szépen emelkedik az egész föld öröme [...] a nagy királynak városa” (Zsolt 48:3). Megborzongott arra a gondolatra, hogy ezt a szép várost kitegye a vérontásnak és pusztításnak. Vajon segítségül hívja-e azokat az alattvalóit, akik még hűségesek maradtak trónjához, és védelmezze meg a várost? Vajon megengedje-e, hogy vér árassza el Jeruzsálemet? Döntött. A háború borzalmai nem érhetik az Isten által kivá-lasztott várost. Elhatározta, elhagyja Jeruzsálemet és azután próbának teszi ki népe hűségét azzal, hogy alkalmat ad nekik az ő megsegítésére. Ebben a nagy válságban az volt a kötelessége Isten és népe iránt, hogy fenntartsa azt a tekintélyt és hatalmat, amellyel Isten ruházta fel. Az összeütközés kimenetelét Istenre bízta. PP 682.3

Dávid megalázkodva és szomorúan ment ki Jeruzsálem kapuján — elkergetve trónjáról, kikergetve palotájából, elválasztva Isten frigyládájától és mindezt dédelgetett fia lázadása cselekedte vele. A nép hosszú, szomorú temetési menethez hasonlóan követte. Dávid testőrsége a Kereteusok, a Pelateusok és a Gitteusok hatszázan Gáthból, Ittai parancsnoksága alatt mind elkísérték a királyt. Dávid azonban jellegzetes önzetlenségében nem tudott beleegyezni abba, hogy ezek az idegenek, akik egykor a védelmét kérték, belekeveredjenek ebbe a szerencsétlenségbe. Kifejezte vele szembeni áldozatkészségük iránti meglepetését. A király azután ezt mondta a gitteus Ittainak: “Miért jössz el te is mivelünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetel szülő helyedre. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jöjj? Én megyek oda, ahová mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is; irgalmasság és igazság legyen veled” (2Sám 15:19-20). PP 683.1

Ittai ezt válaszolta: “Él az Úr és él az én uram a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is” (2Sám 15:21). Ezek a férfiak a pogányságból tértek át Jahve imádására és most nagyszerűen bebizonyították Istenük és királyuk iránti hűségüket. Dávid hálás szívvel elfogadta odaadásukat az ő veszendő ügyéhez, és átkelt a Kidron patakán, útban a puszta felé. PP 683.2

A menet ismét megállt. Szent ruhába öltözött csoport közeledett hozzájuk. “És ímé vele vala Sádók is, és a Léviták mind, akik az Isten szövetségének ládáját hordozzák vala” (2Sám 15:24). Dávid követői jó jelként tekintettek erre a találkozásra. A szent jelkép jelenléte a megszabadulásuk és végső győzelmük záloga volt. Arra ösztönözte az embereket, hogy bátorsággal gyülekezzenek a királyhoz. A frigyláda távolléte Jeruzsálemből rettegést hoz Absolon támogatói számára. PP 683.3

A frigyláda látványa egy rövid pillanatra örömmel és reménységgel töltötte be Dávid szívét. Hamarosan azonban más gondolatai támadtak. Mint Isten örökségének kijelölt kormányzója, ünnepélyes felelősség nehezedett rá. Nem személyes érdekeinek, hanem Isten dicsőségének és Isten népe jólétének a szolgálata kellett, hogy a király előtt legyen. Isten, aki a kérubok között lakozott, ezt mondta Jeruzsálemről: “Ez lesz nyugvóhelyem örökre” (Zsolt 132:14). Isteni felhatalmazás nélkül nem volt joga sem a papnak, sem a királynak arra, hogy Isten jelenlétének jelképét eltávolítsa onnan. Dávid tudatában volt annak, hogy szívének és életének összhangban kell lennie az isteni utasításokkal, különben a frigyláda a szerencsétlenség eszköze lesz inkább, mint a siker biztosítéka. Nagy bűne folyton szeme előtt volt és az összeesküvésben Dávid már felismerte Isten igazságos ítéletét. Azt a kardot, amelynek nem szabad soha eltávoznia a házából, már kihúzták a hüvelyéből. Nem tudta, hogy a küzdelemnek mi lesz majd az eredménye. Isten nem bízta meg azzal, hogy a választott nép városából elhozza Isten szent törvényét, amely kinyilvánította az Úr szent akaratát, amely magában foglalta a királyság alkotmányát és az ország jólétének alapját. PP 684.1

Dávid ezért ezt parancsolta Sádóknak: “Vidd vissza az Isten ládáját a városba, ha én az Úr előtt kedves leszek, engem ismét hazahoz, megmutatja nékem azt, és az ő sátorát. Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned: Ímhol vagyok, cselekedjék velem úgy, amint néki tetszik” (2Sám 15:25-26). PP 684.2

Dávid hozzátette: “Nemde nem próféta vagy-é te? Azért menj haza békességben a városba. Akhimás is, a te fiad és az Abjátár fia, Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt. Lássátok, ímé itt időzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg tőletek hír jő, és nékem izentek” (2Sám 15:27-28). A városban a papok jó szolgálatot tehetnek neki azzal, hogy megtudják a lázadók mozdulatait és titokban közlik ezeket a királlyal, Akhimás és Jonathán útján. PP 684.3

Mikor a papok visszafordultak Jeruzsálem felé, mély árnyék esett a menekülő tömegre. A király menekült volt, ők maguk száműzöttek és Isten szövetségének a ládájától is elválasztva. A jövendő sötét volt, mert tele volt rettegéssel és rossz előérzettel. “Dávid pedig felméne az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment, és az egész nép, mely vele volt, kiki beborította fejét, és mentökben sírának. Megizenék azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártosok között van Absolonnal, és monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát” (2Sám 15:30-31). Ebben a szerencsétlenségben Dávid ismét kénytelen volt felismerni saját bűnének a következményeit. Akhitófelt, aki a legravaszabb és legügyesebb politikus vezéregyéniség volt, a családján esett szégyen miatti bosszúvágy sarkallta elpártolásra. Bethsabé ugyanis az unokája volt. PP 684.4

“És monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát” (2Sám 15:31). Miután felértek a hegy tetejére, Dávid imádkozva borult le és Istenre vetette lelkének terhét, alázatosan kö- nyörgött isteni irgalmasságért. Úgy látszott, Isten azonnal válaszolt imájára. Az Árkeából való Khúsai, bölcs és alkalmas tanácsos, aki Dávid hűséges barátjának bizonyult, jött hozzá megszaggatott ruhában és földdel a fején, hogy osztozzék a trónjától megfosztott és menekülő király sorsában. Isteni világossággal látta Dávid, hogy ez az ember hűséges és igazszívű, éppen az a valaki, akire legnagyobb szüksége van, hogy szolgálja a király érdekeit a városban. Dávid kérésére Khúsai visszatért Jeruzsálembe, hogy felajánlja szolgálatait Absolonnak és meghiúsítsa Akhitófel ravasz tanácsait. PP 685.1

Ezzel a fénysugárral a sötétségben a király és követői folytatták útjukat az Olajfák hegyének a keleti lejtőjén lefelé, a sziklás és elhagyott pusztaságon, a vad szakadékokon át, a köves és meredek ösvények mentén a Jordán felé. “Elméne azután Dávid király Bahurimig, és ímé onnan egy férfi jöve ki, a Saul nemzetségéből való, kinek neve Sémei vala, Gérának fia, és kijövén szidalmazza vala őket. És kővel hajigálá Dávidot és Dávid királynak minden szolgáit, jóllehet az egész nép és az erős férfiak mindnyájan az ő jobb és balkeze felől valának.” És így szitkozódott Sémei: “Eredj, eredj te vérszopó és istentelen ember! Megfizet most az Úr néked Saul egész házanépének véréért, aki helyett te uralkodol? és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy!” (2Sám 16:5-8). PP 685.2

Dávid jóléte idején Sémei sem szóval, sem cselekedettel nem mutatott hűtlenséget királya iránt. De a király nyomorúságában ez a benjáminita kinyilvánította igazi jellemét. Megadta a tiszteletet Dávidnak míg a trónján ült, de megaláztatásában átkozta. Aljas és önző módon úgy tekintett másokra, mintha azoknak is éppen olyan jelleme lett volna, mint az övé, és Sátán által ösztönözve arra zúdította gyűlöletét, akit Isten megbüntetett. Az a lelkület, amely arra ösztönzi az embert, hogy diadalmaskodjék olyan valaki felett, becsméreljen vagy megszomorítson olyan valakit, akit szerencsétlenség ért, az Sátán lelkülete. PP 685.3

Sémei Dávid ellen felhozott vádjai teljesen hamisak, aljasak és rosszindulatú rágalmazások voltak. Dávid nem követett el semmi igazságtalanságot Saul vagy háza ellen. Amikor Saul teljesen a hatalmában volt, és megölhette volna őt, csak a ruhája szélét vágta le, és később még ezért is szemrehányást tett magának, hogy ilyen módon tiszteletlenséget tanúsított az Úr felkentje iránt. PP 686.1

Dávid szent megbecsüléssel tekintett az emberi életre. Ennek bizonyítékát akkor adta, amikor őt magát is ragadozó állatként üldözték. Amikor Adullám barlangjában rejtőzködött, gondolatai visszatértek gyermekkora zavartalan szabadságának időszakára. Emlékei hatása alatt így kiáltott fel: “Kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van?” (2Sám 23:13-17). Bethlehem abban az időben a filiszteusok kezében volt. Dávid csoportjának azonban három bátor katonája áttört az őrök védelmi vonalán és vizet hoztak Bethlehemből uruknak. Dávid azonban nem tudta meginni: “Távol legyen tőlem Uram” — mondta — “hogy én ezt míveljem: avagy azoknak az embereknek vérét igyam-é meg, kik életöket halálra adva mentek el a vízért?” (2Sám 23:17). Azután tisztelettel Istennek felajánlott áldozatként kiöntötte a vizet a földre. Dávid hadakozó ember volt. Életének nagy részét harcokban töltötte el erőszakos jelenetek között. Azok, akik ilyen megpróbáltatásokon mentek át, kevesen tartották maguktól távol a harci cselekmények megkeményítő és erkölcsromboló befolyását, mint Dávid. PP 686.2

Dávid unokaöccse, Abisai, aki vezérei közül egyike volt a legbátrabbaknak, nem tudta türelmesen hallgatni Sémei sértő szavait. “Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt? Majd én elmegyek és fejét veszem”. A király azonban megtiltotta neki, hogy ezt tegye: “Ímé az én fiam, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet: hogyne cselekedné tehát e Benjáminita? Hagyjatok békét néki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta néki. Netán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jóval fizet még ma nékem az Úr az ő átka helyett” (2Sám 16:9-12). PP 686.3

Lelkiismerete keserű és megalázó igazságokat mondott Dávidnak. Miközben hűséges alattvalói csodálkoztak szerencséje balrafordulá- sán, ez nem volt rejtett dolog a király előtt. Egy ilyen órának az előérzete gyakran betöltötte szívét. Csodálkozott, hogy Isten ilyen hosszú ideig elnéző volt bűneivel szemben és késlekedett a kiérdemelt büntetéssel. Most pedig, amikor sietve és szomorúan, mezítláb és királyi köntösét zsákruhára cserélve menekült; amikor követőinek csak a siralmait visszhangozták a halmok, most mégis szeretett városa járt az eszében — amely bűnének szomorú színhelye volt — megemlékezett Isten jóságáról és béketűréséről, és nem vesztette el reménységét. Érezte, Isten még mindig kegyelmesen cselekszik vele. PP 687.1

Sok gonosztevő mentegette már a saját bűnét Dávid bukására való hivatkozással, de milyen kevesen vannak, akik tanúbizonyságot tesznek Dávid bűnbánatáról és megalázkodásáról is. Nagyon kevesen hordozzák el olyan türelemmel és állhatatossággal a feddést és megtorlást, mint ahogy azt ő tette. Dávid megvallotta bűnét és évekig igyekezett Isten hűséges szolgájaként teljesíteni kötelességét. Szorgalmasan munkálkodott országa felépítése érdekében és uralkodása alatt országa olyan erőt és jólétet ért el, amilyent sohasem sikerült elérnie azelőtt. Az Isten háza felépítésére szánt szükséges kinccsel raktárakat töltött meg, és most élete minden munkája semmivé lett, elfújta volna a szél, elsöpörte volna a szélvihar? Vajon a megszentelt törekvések eredményei, a rendkívüli képesség és az odaadás, államférfiúi műve át kell kerüljön meggondolatlan és pártütő fiának kezébe, aki nem kereste sem Isten dicsőségét, sem Izrael jólétét?Nagyon is természetesnek látszott volna mindenki számára, ha Dávid nagy nyomorúságában elkezdett volna zúgolódni Isten ellen. PP 687.2

Dávid azonban a saját bűneiben látta a baj okát. Mikeás próféta szavai ugyanazt a lelkületet fejezik ki, mint amely Dávid szívét ösztönözte: “[...] Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza ítéletemet” (Mik 7:8-9). Az Úr nem hagyta el Dávidot. Tapasztalatainak ez az a fejezete, amikor a legkegyetlenebb igazságtalanságok és sérelmek közepette alázatosnak, önzetlennek, nagylelkűnek és engedelmesnek mutatkozott, és ezért ez a fejezet élettapasztalatának egyik legnemesebb része. Izrael uralkodója a menny szemében soha nem volt oly nagy, mint külső megaláztatásának ebben az órájában. PP 687.3

Ha Isten megengedte volna Dávidnak, hogy minden feddés és megtorlás nélkül továbbmenjen előre a bűnben, megszegve az isteni törvényeket, és békében, jólétben maradjon trónján, akkor a kételkedők és hűtlenek mentséget találhatnának hasonló lépéseikre. Azok a tapasztalatok, amelyeket Dávid szerzett, világosan bizonyítják, hogy Isten nem tűri el és nem mentegeti a bűnt. Dávid története megérteti velünk azt a véget, amelyet Isten szem előtt tart a bűn kezelését illetően; képessé tesz bennünket arra, hogy nyomon kövessük még a legsötétebb ítéleteken át is Isten kegyelmes és jótékony szándékainak megvalósulását. Isten megfenyítette Dávidot, de nem pusztította el; a fenyítés tüzes kemencéje megtisztít, de nem emészt meg. Az Úr azt mondja: “Ha az én rendeléseimet megtörik, és meg nem tartják az én parancsolatimat: Akkor vesszővel látogatom meg az ő bűnöket, és vereségekkel az ő álnokságukat. De az én kegyelmemet nem vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom” (Zsolt 89:32- 34). PP 688.1

Nem sokkal azután, hogy Dávid elhagyta Jeruzsálemet, Absolon és serege bevonult a városba és minden küzdelem nélkül birtokba vette Izrael erődítményét. Khúsai az elsők között volt, akik üdvözölték az újonnan megkoronázott uralkodót. Absolon meglepődött és végtelenül megörült, hogy atyja öreg barátja és tanácsosa is felkereste és üdvözölte. Absolon biztos volt sikerében. Tervei eddig beváltak. Trónja megerősítése és a nép bizalmának biztosítása érdekében Khúsait kedvesen meghívta az udvarba. PP 688.2

Absolont most már nagy hadsereg vette körül, ez a hadsereg azonban nagyrészt olyan emberekből állt, akiket nem képeztek ki harcra,s eddig még nem ütköztek meg ellenséggel. Akhitófel jól tudta, hogy Dávid helyzete távolról sem volt reménytelen. A nép nagy része hű volt hozzá. Kipróbált harcosok vették körül, akik hűségesek voltak királyukhoz; hadseregét pedig alkalmas és tapasztalt hadvezérek vezették. Akhitófel tudta, hogy a lelkesedés első kitörése után, amit az új király kegyének elnyerése váltott ki a többségből, hamarosan bekövetkezik a visszahatás. Ha a lázadás kudarcba fullad, Absolon képes az atyjával való kibékülésre. Ebben az esetben azonban Akhitófelt, mint Absolon fő tanácsadóját tartanák a legbűnösebbnek a láza-dásért és a legsúlyosabb büntetésben őt részesítenék. Ezért annak érdekében, hogy Absolon ne mehessen vissza azon az úton, amelyen elindult, Akhitófel olyan tanácsot adott, amely az egész nép szemében teljesen lehetetlenné tenné Dávid és Absolon megbékélését.Ördögi ravaszsággal ez az elvnélküli államférfi arra sarkallta Ab- solont, hogy a pártütés bűnét egészítse ki a vérfertőzés bűnével.Egész Izrael szeme láttára Absolonnak magához kellett vennie atyja ágyasait — a keleti népek és uralkodók szokása szerint — így nyilvánítva ki azt, hogy ő követte atyját a trónon. Absolon végrehajtotta ezt az aljas tanácsot. Így teljesedett be Isten szava, amelyet prófétája által adott Dávidnak: “Ímé én éppen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal. Mert te titkon cselekedtél; de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cseleke- szem azt” (2Sám 12:11-12). Nem Isten indította ezeknek a gonosz cselekedeteknek az elkövetésére Absolont, de Dávid bűne miatt nem használta fel hatalmát a cselekedetek elkövetésének megakadályozására. PP 688.3

Akhitófelt nagy becsben tartották bölcsességéért, de nélkülözte az Istentől jövő megszentelődést. “A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Péld 9:10). Ez a bölcsesség nem volt meg Akhitófelben, mert ha rendelkezett volna ezzel, akkor az árulás sikerét nem a vérfertőzés bűnére alapozta volna. A romlott szívű emberek gonoszságokat terveinek ki, mintha nem lenne isteni gondviselés, amely meghiúsítja terveiket. “Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket” (Zsolt 2:4). Az Úr kijelenti: “Nem engedtek az én tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből, és az ő tanácsokból megelégednek. Mert az együgyű- eknek pártossága megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket” (Péld 1:30-32). PP 689.1

Miután Akhitófelnek sikerült saját biztonságát megerősíteni az összeesküvésben, arra buzdította Absolont, hogy azonnal vegye üldözőbe Dávidot: “Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert, hogy felkeljek, és üldözzem Dávidot ez éjjel. És megtámadom őt, míg fáradt és erőtlen kezű; megrettentem őt, és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm. És visszavezetem tehozzád az egész népet, mert az egésznek visszatérése attól a fér-fiútól függ, akit te üldözöl; és akkor az egész nép békességben lesz” (2Sám 17:1-3). Ezt a tervet a király többi tanácsosai is helybenhagyták. Ha azonban követik a tervben foglalt tanácsokat, akkor bizonyos, hogy Dávidot csak Isten közvetlen közbelépése mentheti meg. Az eseményeket azonban olyan valaki irányította, akinek a bölcsessége nagyobb volt Akhitófel bölcsességénél. “Az Úr parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra” (2Sám 17:14). PP 689.2

Khúsait nem hívták meg a tanácskozásra, ő pedig hívatlanul nem tolakodott oda, nehogy a kémkedés gyanúját keltse maga ellen. A tanácskozás befejezése után azonban maga Absolon közölte vele Akhitófel tervét. Khúsai látta, hogyha az ajánlott tervet követnék, akkor Dávid elveszne. Ezért így szólt: “Nem jó tanács az, amelyet Akhitófel ez egyszer adott. És monda Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az ő emberei igen erős vitézek és igen elkeseredett szívűek, mint a kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, ki nem alszik a néppel együtt. Ilyenkor ő valami barlangban lappang, vagy valami más helyen” (2Sám 17:7-9). Azután azzal is érvelt, hogyha Absolon haderői üldöznék Dávidot és nem tudnák elfogni a királyt, és így kudarcot szenvednének, akkor ez bizony elcsüggesztené őket és mindez nagy kárt okozna Absolon ügyének: “[...] mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erős vitéz, és azok is, akik vele vannak, erős vitézek” (2Sám 17:10). Másik tervet tanácsolt, amely vonzó volt a hiú és önző természetű Absolon számára, aki vágyott kimutatni erejét. PP 690.1

“Én azért azt tanácsolom, hogy gyűjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind Bersebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba. Akkor aztán támadjuk meg őt azon a helyen, ahol található, és úgy lepjük meg őt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, akik vele vannak, egy se maradjon meg. Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott.” PP 690.2

“És monda Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa az Akhitófel tanácsánál” (2Sám 17:11-14). Volt azonban valaki, akit Khúsai tanácsa nem csapott be, aki világosan meglátta Absolon végzetes tévedésének eredményét. Akhitófel már tudta, hogy a lázadó ügye elveszett. Azt is tudta, hogy bármi lehet is majd Absolon sorsa, de annak a tanácsosnak a számára nem volt semmi remény, aki felbujtotta őt a legnagyobb bűnre. Akhitófel bátorította fel Absolont a lázadásra. Az ő tanácsa vette rá a legundorítóbb gonoszság elkövetésére, atyjának megszégyenítésére. Ő tanácsolta Dávid megölését és tervelte ki ennek teljesítését. Ő vágta el az utolsó lehetőségét is annak, hogy Absolon kibékülhessen a királlyal. Most pedig Absolon más valakit részesített előnyben. Az irigy, haragos és elkeseredett Akhitófel pedig “[...] megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az ő városába; és elrendezvén háznépének dolgát, megfojtá magát, és meghala” (2Sám 17:23). Ez lett az eredménye egy olyan ember bölcsességének, aki igen magas szellemi adottságai ellenére nem Istentől kért tanácsot. Sátán az embereket hízelgő ígéretekkel csábítja el. Végül azonban minden lélek rájön arra, hogy “a bűn zsoldja halál” (Róm 6:23). PP 690.3

Khúsai nem volt bizonyos abban, hogy az ingadozó király majd követi-e tanácsát. Ezért időt nem vesztegetve azt üzente Dávidnak, hogy késlekedés nélkül keljen át a Jordán túlsó partjára. A papoknak, akik üzenetét a fiaik útján közvetítették, azt mondta: “Ilyen s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak és Izráel véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam. Azért sietve küldjetek el, és izen- jétek meg Dávidnak ilyen szóval: Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképpen el ne nyelettessék a király és az egész nép, mely vele van” (2Sám 17:15-16). PP 691.1

Az üzenetet vivő ifjakra gyanakodtak és üldözőbe is vették őket, de sikerült teljesíteniük küldetésüket. A menekülés első napjának végén Dávid a fáradságtól és fájdalomtól kimerülve, megkapta azt az üzenetet, hogy még az éjjel át kell kelnie a Jordánon, mert fia az életére tör. PP 691.2

Milyen érzései lehettek az atyának és királynak, akit ilyen kegyetlen igazságtalanság ért a fia részéről, és aki ebbe a szörnyű veszélybe került? A hatalmas, erős embert, a háborúkban edzett férfit, a királyt, akinek a szava törvény volt, akit szeretett fia árult el — akinek sok mindent elnézett és akiben balgán megbízott — akivel igazságtalanul bántak és elhagyták azok az alattvalói, akiket a tisztelet és a hűség legerősebb szálai kötöttek hozzá — vajon milyen szavakban önthette ki most Dávid lelkének érzéseit? Legsötétebb megpróbáltatásának órájában Istenben bízott és így énekelt: PP 691.3

“Uram! mennyire megsokasodtak ellenségeim!
sokan vannak a reám támadók!
Sokan mondják az én lelkem felől:
Nincs számára segítség Istennél.
De te, óh Uram! paizsom vagy nékem,
dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet.
Felszóval kiálték az Úrhoz,
és ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.
Én lefekszem és elalszom; felébredek,
mert az Úr támogat engem.
Nem félek sok ezernyi néptől sem,
amely köröskörül felállott ellenem.
Kelj fel Uram, tarts meg engem Istenem,
mert te verted arcul minden ellenségemet;
a gonoszok fogait összetörted.
Az Úré a szabadítás;
legyen a te népeden a te áldásod” (Zsolt 3:2-9). PP 692.1

Dávid és minden csapata — harcosok és államférfiak — öregemberek és fiatalok, asszonyok és gyermekek, az éjszaka sötétségében átkeltek a mély és sebes sodrású folyón. “[...] míg megvirrada; egy sem hiányzék, aki által nem ment volna a Jordánon” (2Sám 17:22). PP 692.2

Dávid és haderői Mahanáimba vonultak vissza, amely annak idején Isbóset királyi székhelye volt. Ez erősen megerősített város volt, amelyet hegyes terület vett körül és így kedvező menedékhelynek bizonyult háború esetén. Élelemmel jól ellátott vidék volt és a lakói barátságosan viszonyultak Dávid ügyéhez. Itt még sokan csatlakoztak hozzá, miközben a törzs gazdag tagjai bőségesen ellátták őket élelemmel és más terményekkel, amelyekre szükségük volt. PP 692.3

Khúsai tanácsa elérte célját, alkalmat szerzett Dávid megszabadulására. A meggondolatlan és indulatos Absolon azonban nem tudta sokáig fékezni magát és hamarosan felkerekedett atyja üldözésére. “[...] átkele Absolon a Jordánon, ő és Izráelnek férfiai mindnyájan ővele” (2Sám 17:24). Absolon Amasát, Dávid húgának, Abigailnak a fiát tette meg haderői főparancsnokává. Serege nagy volt, de gya-korlatlan és fegyelmezetlen, nagyon szegényesen volt felkészülve ahhoz, hogy megállja a helyét atyja kipróbált katonáival szemben. PP 692.4

Dávid három csapatba osztotta seregének harcosait Joáb, Abisai és a Gitteus Ittai parancsnoksága alatt. Az volt a szándéka, hogy ő maga vezeti majd a hadsereget a harcba. E szándéka ellen azonban a hadsereg vezetői, a tanácsosok és az emberek hevesen tiltakoztak. “Ne jöjj — mondták — mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te teszesz annyit, mint mi tízezeren: jobb azért, hogy te a városból légy nékünk segítségül. Monda azért nékik a király;Ami néktek jónak tetszik, én azt mívelem” (2Sám 18:3-4). PP 693.1

A város falairól teljes hosszában jól láthatók voltak a felkelő hadsereg arcvonalai. A trónbitorlót hatalmas sereg kísérte, amelyhez képest Dávid serege csak maroknyi volt. Amikor a király az ellenséges seregre tekintett, elméjében elsősorban nem a koronára és az országra gondolt, sem a saját életére, amely a csata kimenetelétől függött. Az atya szíve megtelt szeretettel és sajnálkozással lázadó fiáért.Amikor pedig serege kivonult a város kapuján, Dávid ott állt és bátorította hűséges katonáit, bátran menjenek előre és bízzanak, mert Izrael Istene nekik adja a győzelmet. Még itt sem tudta azonban Ab- solonért érzett szeretetét feledni. Amikor Joáb, aki az első csoportot vezette, elhaladt a király mellett, akkor ez a kiváló katona, aki a csataterek százairól mindig győztesen tért vissza, megállt egy pillanatra és meghajtotta büszke fejét, hogy meghallgassa uralkodója utolsó utasítását. Dávid pedig remegő hangon ezt mondta neki: “Az én fiammal, Absolonnal én érettem kíméletesen bánjatok” (2Sám 18:5). Abisai és Ittai szintén ezt a megbízatást kapták: “Kíméljétek, bárki legyen, az ifjút, Absolont” (2Sám 18:12). A király aggályoskodása azt látszott bizonyítani, hogy Absolon drágább volt királyságánál, drágább a trónjához hűségesnek megmaradt alattvalóinál. Dávidnak e fia iránt kinyilvánított szeretete azonban csak növelte a katonák méltatlankodását és ellenszenvét Absolon iránt. PP 693.2

A csatatér a Jordán közelében egy erdős területen feküdt. Ez a terület nem volt éppen előnyös Absolon számára katonái nagy létszáma miatt. Az erdő sűrűségei és mocsaras helyei között a képzetlen és fegyelmezetlen katonák csoportjai összezavarodtak és irányítatlanná váltak. Ennek tulajdonítható, hogy “[...] megvereték ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt ott azon a napon, mintegy húszezer emberé” (2Sám 18:7). Absolon, amikor látta, hogy ez a nap számára elveszett, megfordult, hogy meneküljön. Feje azonban dús hajánál fogva fennakadt egy terebélyes fa ágai között és az öszvére, amelyen ült, kiszaladt alóla. Tehetetlenül ott maradt a fán függve, zsákmányul kiszolgáltatva ellenségeinek. Ebben az állapotban bukkant rá egy katona, aki a király nemtetszésétől félve megkímélte Absolon életét, de jelentette Joábnak, amit látott. Joábot nem fékezte semmiféle lelkiismeretfurdalás. Valamikor pártolta Absolont, két alkalommal kibékítette Dáviddal, de Absolon szégyentelenül visszaélt bizalmával. Ha Joáb közbenjárása útján nem kerül Absolon előnyös helyzetbe, akkor ez a lázadás, minden borzalmával együtt sohasem következett volna be. Most Joáb hatalmában volt, hogy egyetlen csapással e gonosznak a felbujtóját megsemmisítse. “[...] és vőn három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán [...] Absolont pedig felvevék, és veték őt az erdőn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá” (2Sám 18:14.17). PP 693.3

így pusztult el a lázadás felbujtója Izraelben. Akhitófel önkezével vetett véget életének. A herceg Absolon, akinek ragyogó szépsége Izrael büszkesége volt ifjúsága virágában, nem a harcmezőn esett el dicsőségesen, hanem egy fa ágain függve érte utol a halál szégyenletes módon. Holttestét egy gödörbe dobták és halom kővel takarták le az örök szégyen jeleként. Absolon még életében költséges emlékoszlopot emeltetett maga számára a király völgyében. Az egyetlen emlékmű, amely sírját megjelölte, a kőrakás a pusztában. PP 694.1

A lázadás vezérét megölték. Joáb a trombita hangjával visszarendelte hadseregét a menekülő sereg üldözéséből és azonnal hírnököket küldött a királyhoz, hogy közöljék vele a hírt a harc kimeneteléről. PP 694.2

A város falán álló őr, amikor kitekintett a csatatér irányába, felfedezte, hogy egy férfi egyedül fut a város kapuja felé. Hamarosan egy másik férfi is láthatóvá vált. Amikor az első férfi közelebb ért, az őr így szólt a királyhoz, aki a kapu mellett várakozott: “Amint látom, az elsőnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: Jó ember az, és jó hírrel jő. Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arccal a földre a király előtt, és monda: Áldott az Úr a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen. Monda akkor a király: Hogy van Absolon fiam” (2Sám 18:27-29). E kérdésre Akhimás kitérő választ adott. PP 694.3

A második hírnök sírva érkezett: “Ezt izenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, akik ellened támadtak volt. Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam?” A hírnök képtelen volt elrejteni a súlyos hírt és azért így válaszolt: “Úgy legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad”(2Sám 18:31-32). Dávidnak ez elegendő volt, nem kérdezősködött tovább, hanem lehajtott fejjel “[...] felméne a kapu felett való házba, és síra és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam” (2Sám 18:33). PP 695.1

A győztes hadsereg a csatatérről visszatérőben megközelítette a 745 várost, diadalittas kiáltásaiktól visszhangzottak a halmok. Amikor azonban bevonultak a város kapuján, elhalt a kiáltás, zászlóikat leengedték, lehajtott fővel és a földre szegezett tekintettel meneteltek.Inkább hasonlítottak a vereséget szenvedtekhez, mint a győzőkhöz. A király nem várt rájuk a kapuban, hogy üdvözölje és megdicsérje őket, hanem a kapu felett lévő kis helyiségből hallatszott jajgató sírása: “Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!”(2Sám 18:33). PP 695.2

“És gyászra fordult a szabadulás azon a napon az egész népre nézve, mert a nép azon a napon hallja vala, hogy beszélik: Így bánkódik a király az ő fián. És belopózkodék a nép azon a napon, bemenvén a városba, mint lopózkodni szokott a nép, mely szégyenli magát, hogy a harcból elmenekült” (2Sám 19:2-3). PP 695.3

Joáb méltatlankodott. Isten a diadalra és a boldogságra adott nekik okot. A legnagyobb lázadást, amely valaha is volt Izraelben, leverték, és ezt a nagy győzelmet ünneplés helyett gyásszá változtatták azért a királyfiért, akinek bűne az emberek ezreinek vérébe került. PP 695.4

Ezért ez a faragatlan és nyers fővezér a királyhoz ment és merészen ezt mondta: “Megszégyenítetted e mai napon minden te szolgáidnak orcáját, kik e mai nap a te lelkedet megszabadították, és a te fiaidnak és leányaidnak lelkeit, és feleségidnek lelkeit, és ágyasidnak lelkeit; Szeretvén azokat, akik téged gyűlölnek és gyűlölvén azokat, akik téged szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy előtted a vezérek és szolgák mind semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked. Azért most kelj fel, menj ki, és szólj kedvök szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva, mind e mai napig” (2Sám 19:5-7). PP 695.5

Nyers és kegyetlen volt a beszéd a megtört szívű király számára, de Dávid nem neheztelt meg érte. Tudta, hogy hadvezérének igaza van, ezért lement a kapuhoz és bátorító, dicsérő szavakkal üdvözölte katonáit, amint azok elvonultak előtte. PP 696.1