Pátriárkák és próféták

Fejezet 51 — Isten gondja a szegényekre

Az istentiszteleti összejövetelek előmozdítása, valamint a szegényekről való gondoskodás céljából minden jövedelemből egy második tizedre is szükség volt. Az első tizedről az Úr kijelentette: “[...] a Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izráelben” (4Móz 18:21). A másodikról azonban így rendelkezett: “És egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását: hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben” (5Móz 14:23; 16:11-14). Ezt a tizedet vagy pénzbeni megfelelőjét két éven át arra a helyre kellett vinni, ahol a szentély állt. A hálaáldozatnak Isten részére való bemutatása, valamint a meghatározott résznek a pap számára történő felajánlása után a megmaradt részt az áldozatot hozónak megvendégelésre kellett felhasználnia, amelyen részt vehettek a léviták, a jövevények, az árvák és az özvegyek. Így gondoskodtak a hálaáldozatokról és a meg- vendégelésekről az évenkénti ünnepeken, ezáltal a népet bevonták a papok és a léviták társaságába, hogy Isten szolgálatában oktatást és bátorítást nyerjenek. PP 494.1

Minden harmadik évben azonban otthon kellett a második tizedet a léviták és a szegények vendéglátásra fordítani, amint Mózes megparancsolta. “[...] hogy egyenek a te kapuid között, és jóllakjanak” (5Móz 26:12). Ez a tized a jótékonyság és a vendégszeretet gyakorlásának alapját képezte. PP 494.2

A szegényekről további gondoskodás is történt. Isten igényeinek elismerésén kívül a Mózes által adott törvényeket semmi sem jellemzi jobban, mint a szegények iránti bőkezű, gyöngéd és vendégszerető lelkület. Bár Isten mérhetetlen áldásokat ígért népének, az mégsem volt szándéka, hogy a szegénység ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette: szegények mindenkor lesznek az országban. Mindig lesznek népe között olyanok, akik együttérzésüket, gyengédségüket és jóaka- 531 ratukat igénybe vennék. Akkor éppúgy, mint manapság, voltak, akiket szerencsétlenség, betegség ért és elveszítették tulajdonukat; mégis mindaddig, amíg követték az Isten által adott utasításokat, nem volt közöttük koldus, sem olyan, aki táplálékban hiányt szenvedett. PP 494.3

Isten törvénye a föld terméséből biztosított egy részt a szegényeknek. Ha valaki éhes volt, joga volt felebarátjának földjére, gyümölcsöskertjébe vagy szőlőjébe menni és a gabonából vagy gyümölcsből enni. Ezzel az engedéllyel téptek a kalászból a tanítványok is, amint szombatnapon áthaladtak a búzamezőn. PP 495.1

A termőföldek és gyümölcsöskertek utószedése (böngészése, tarlózása) egészen a szegényeket illette. “Mikor learatod aratni valódat a te meződön, és kévét felejtesz a mezőn” — mondta Mózes — “ne térj vissza annak felvételére [...] Ha olajfád termését lerázod, ne szedd le, ami még utánad marad (...) Ha szőlődet megszeded, ne mezgéreld le; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az. És emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptom földén” (5Móz 24:19-22; 3Móz 19:9-10). PP 495.2

Hétévenként pedig különös módon intézkedtek a szegényekről. A szombatév — ahogy ezt nevezték — az aratás befejeztével kezdődött. A betakarítást követő vetési időben a nép nem vethetett, tavasszal nem művelhette szőlőjét és nem számolhatott sem aratással, sem szürettel. Abból, amit a föld termett, mindenki szabadon ehetett amíg friss volt, de tárházaikban semmit sem helyezhettek el. Annak az évnek termése az árváké, az özvegyeké, a jövevényeké és a mezei vadaké kellett legyen (2Móz 23:10-11; 3Móz 25:5). PP 495.3

De ha a föld általában csak annyit termett, hogy kielégítse a nép igényeit, hogyan éltek meg ez alatt az év alatt, amikor semmi termést nem takaríthattak be? Erről Isten ígérete jó előre gondoskodott. “Én rátok bocsátom majd az én áldásomat a hatodik esztendőben” — mondta — “hogy három esztendőre való termés teremjen. És mikor a nyolcadik esztendőre vettek, akkor is az ó termésből esztek egészen a kilencedik esztendeig; mindaddig ó gabonát esztek, míg ennek termése be nem jön” (3Móz 25:21-22). PP 495.4

A szombatév megtartása egyaránt a föld és a nép javát szolgálta. A föld egy évi pihenés után a következő évben bővebben termett. A népet tehermentesítették a nehéz mezei munkától; és míg a munka különböző ágait ez idő alatt végezhették, több szabad idejük volt testi erejük megújítására. Több idejük volt az elmélkedésre és imádkozásra, az Úr tanításainak megismerésére és házanépük oktatására. PP 495.5

A szombatévben a héber rabszolgákat is fel kellett szabadítani és nem volt szabad őket üresen elbocsátani. Az Úr rendelkezése ez volt: “És mikor szabadon bocsátod őt mellőled, ne bocsásd el őt üresen; Hanem terheld meg őt bőven a te juhaidból, a te szérűdről, és a te sajtódból; amivel megáldott téged az Úr, a te Istened, adj néki abból” (5Móz 15:13-14). PP 496.1

A munkás bérét azonnal ki kellett fizetni: “A szegény és szűkölködő napszámoson ne erőszakoskodjál, akár atyádfia, akár a te jövevényeid azok, akik a te földeden a te kapuid között vannak. Azon a napon add meg az ő bérét, és le se menjen felette a nap; mert szegény ő, és kívánkozik az után az ő lelke” (5Móz 24:14-15). PP 496.2

Ugyancsak különleges utasítást kaptak a munkából elmenekültekkel kapcsolatban: “Ne add ki a szolgát az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült. Veled lakjék, te közötted, azon a helyen, amelyet választ valamelyikben a te városaid közül, ahol néki tetszik; ne nyomorgasd őt” (5Móz 23:15-16). PP 496.3

A szegények számára a hetedik év az adósságok elengedésének esztendeje volt. A hébereknek minden időre meg lett parancsolva, hogy segítsék szükségbe jutott testvéreiket kamat nélküli pénz kölcsönzésével. A szegényektől uzsorát venni kifejezetten tiltott volt. “Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ne végy őtőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Pénzedet ne add néki kamatra, se uzsoráért ne add a te eleségedet” (3Móz 25:35- 37). Ha tartozása kifizetetlen maradt az elengedés évéig, magát a tőkét sem lehetett befektetni. A népet kifejezetten intették, nehogy testvéreiktől ez okból a szükséges segítséget visszatartsák. “Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül [...] ne keményítsd meg a te szívedet, [...] hogy ne legyen a te szívedben valami istentelenség, mondván: Közelget a hetedik esztendő, az elengedésnek esztendeje; és elfordítsd szemedet a te szegény atyádfiától, hogy ne adj néki; mert ő ellened kiált az Úrhoz, és bűn lesz benned. [...] Mert a szegény nem fogy ki a földről, azért én parancsolom néked, mondván: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának a te földeden.” “[...] és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik” (5Móz 15:7-9.11.8). PP 496.4

Senkinek sem kellett félnie attól, hogy adakozókészsége szegénységbe dönti. Az Isten törvénye iránti engedelmesség biztosan áldást hozott. “[...] sok népnek adsz zálogos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsönt, és sok népen fogsz uralkodni, és te rajtad nem uralkodnak” PP 497.1

(5Móz 15:6). PP 497.2

Hét szombatesztendő — hétszer hét esztendő — után az elengedés, a kürtölés nagy esztendeje következett. “Akkor fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez” (3Móz 25:9-10). PP 497.3

“A hetedik hónapban a hónap tizedikén az engesztelés napján” harsant fel a kürt. Szerte az országban, ahol zsidó nép lakott, hallható volt hangja, felszólítva Jákób minden gyermekét, hogy köszöntsék az elengedés esztendejét. Az engesztelés nagy napján elégtételt tettek Izrael bűnéért és a nép boldog szívvel köszöntötte a kürtölést. PP 497.4

Mint a szombatévben, a földet most sem volt szabad bevetni vagy learatni, és mindent, ami termett, a szegények jogos tulajdonának tekintettek. A héber rabszolgáknak azt az osztályát, akik a szombatévek alatt nem szabadultak fel, most szabadon engedték. De a kürtölés évét a közben elzálogosított földnek a visszaadása jellemezte leginkább. Isten parancsára az egész földet sorsvetés szerint osztották föl. Senkinek sem volt szabad tulajdonát elcserélni sem eladni, hacsak a szegénység nem kényszerítette erre. De ha ez megtörtént, és ha ő, vagy egyik rokona vissza akarta azt váltani, a megvásárló nem akadályozhatta ezt meg. Ha ez a kürtölés évéig nem történt meg, akkor a birtok visszaszállt tulajdonosára vagy örökösére. PP 497.5

Az Úr kijelentette Izraelnek: “A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam” (3Móz 25:23). A népnek tudatosítania kellett azt a tényt, hogy Isten földje volt az, amit ők egy időre birtokolnak; Isten a jogos tulajdonos, az eredeti birtokos, és ő különösen tekintettel volt a szegényekre és szerencsétlenekre. Mindenkinek elméjébe kellett vésnie, hogy a szegényeknek épp oly jogos helyük van Isten világában, mint a gazdagoknak. PP 497.6

Ilyen intézkedéseket hozott a kegyelmes Teremtő, hogy enyhítse a szenvedést, és reményt, napsugarat árasszon a nincstelenek és nélkülözők életébe. PP 498.1

Az Úr határt akart szabni a birtok és a hatalom iránti mértéktelen szeretetnek. Egyik részről a gazdagság állandó halmozása, másik részről a szegénység és elhagyatottság teremt nagy visszásságot. A gazdagok hatalmának bizonyos fékentartása nélkül egyeduralom jönne létre, és a szegényeket — Isten szemében teljesen egyenértékűeket — jobban boldoguló testvéreikhez viszonyítva alárendeltekként kezelnék. Az ilyen elnyomás érzete felkorbácsolná a szegényebb osztály szenvedélyét. A kétségbeesés és elszántság érzése a társadalom erkölcsi bomlását segítené elő és ajtót nyitna mindenféle bűncselekménynek. A rendelkezés, melyet Isten hozott, a társadalmi egyenlőséget igyekezett elősegíteni. A szombat- és a kürtölési év rendelkezései nagymértékben helyretették azt, ami időközben a nemzet társadalmi és gazdasági életében elromlott. PP 498.2

Ezek a szabályok áldani kívánták a gazdagokat és a szegényeket. Visszatartják a fösvénységet és az önfelmagasztalás hajlamát; a két osztály között a jóakaratot, a bizalmat, a jótékonyság nemes lelkületét ápolván elősegití a társadalmi rendet és az államvezetés szilárdságát. Mindnyájan össze vagyunk szőve az emberiség nagy szőttesében, s amit mások hasznára és áldására tehetünk, az áldásban hat vissza ránk. Az egymástól való függés törvénye köti a társadalom minden osztályát. A szegény nem függ jobban a gazdagtól, mint a gazdag a szegénytől. Míg az egyik osztály részesedést kér az áldásokból, amelyeket Isten adományozott a gazdagnak, addig a másiknak szüksége van a hűséges kiszolgálásra, az értelem, a csontok és izmok erejére, amely a szegények tőkéje. PP 498.3

Isten áldásokat ígért Izraelnek utasításai iránti engedelmessége feltételeként. “Esőt adok néktek idejében, és a föld megadja az ő termését, a mező fája is megtermi gyümölcsét. És a ti csépléstek ott éri a szüretet, és a szüret ott éri a vetést, és elégségig ehetitek kenyereteket, és bátorságosan lakhattok a ti földeteken. Mert békességet adok azon a földön, hogy mikor lefeküsztök, senki fel ne rettentsen; és kipusztítom az ártalmas vadat arról a földről, és fegyver sem megy át a ti földeteken. És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Ha pedig nem hallgattok reám, és mind e parancsolatokat meg nem cselekszitek [...] felbontjátok az én szövetségemet [...] magotokat hiába vetitek el, mert ellenségeitek emésztik meg azt. És kiontom haragomat reátok, hogy elhulljatok a ti ellenségeitek előtt, és uralkodjanak rajtatok a ti gyűlölőitek, és fussatok, mikor senki nem kerget titeket” (3Móz 26:4-17). PP 498.4

Sokan vannak, akik nagy lelkesedéssel állítják, hogy Isten földi áldásaiban mindenkinek egyformán kell részesednie. De nem ez volt a Teremtő szándéka. Az emberek körülményeinek különbözősége egyike azoknak az eszközöknek, amelyek által Isten a jellemet vizsgálni és fejleszteni akarja. Mégis az a szándéka, hogy akiknek vagyonuk van, azok csupán javaik sáfárainak tekintsék magukat, akikre eszközök bízattak, s a szenvedők és bajban levők javára használják fel azokat. PP 499.1

Krisztus mondta, hogy szegények mindenkor lesznek közöttünk, és sorsát szenvedő népével azonosította. Megváltónk szíve együtt érez földi gyermekeinek legszegényebbjeivel és legnyomorultabbjaival is. Nekünk mondja: azok őt képviselik a földön. Közénk helyezte őket, hogy szívünkben feltámassza azt a szeretetet, amit ő érez a szenvedő és elnyomott iránt. A velük szemben megmutatkozó könyörületet és jóakaratot, valamint a kegyetlenkedést vagy részvétlenséget úgy veszi, mintha vele tennénk. PP 499.2

Mennyire más lenne a világ erkölcsi és szellemi állapota, ha a törvényt, — amelyet Isten a szegények javára adott — megvalósítanák! PP 499.3

Az önzés és önteltség nem volna olyan általános, ha mindenki jó kapcsolatot ápolna mások boldogulására és jólétére; s az oly széles körben elterjedt szegénység — és mindaz, ami sok országban látható — nem létezne! PP 499.4

Az Isten által előírt alapelvek megakadályozták volna a borzalmas gonoszságokat, amelyek minden korban bekövetkeztek a szegények és gazdagok közötti kibékíthetetlen ellentétből. Ezek az alapelvek megakadályozhatnák a nagy gazdagságok felhalmozását és a határtalan fényűzés élvezetét, meggátolnák tízezrek következetes tudatlanságát és lezüllését, akiknek rosszul fizetett szolgálatából mérhetetlen vagyonokat szereznek. A gondok békés megoldását hoznák, melyek most a világot anarchiával és vérontással fenyegetik. PP 499.5