Pátriárkák és próféták

Fejezet 4 — A megváltás terve

Az ember bukása miatt az egész menny gyászolt. Az Isten által alkotott világot, amelyet szenvedésre és halálra ítélt lények laktak, a bűn átka sorvasztotta. A törvényszegők számára nem látszott semmi menedék. Az angyalok ajkán elhalt a dicsőítő ének. A bűn okozta pusztulás az egész mennyet gyászba borította. PP 37.1

Isten Fiának, a menny dicsőséges parancsnokának szíve megesett az elbukott emberiségen. Az elveszett világ keservei láttán végtelen szánalomra indult. Az isteni szeretet kigondolt egy tervet az ember megváltására. Isten megszegett törvénye a bűnös életét követelte. Az egész világegyetemben csak egy lény volt, aki az ember érdekében ki tudta elégíteni a törvény követelményeit. Mivel Isten törvénye olyan szent, mint Isten maga, csak vele egyenlő lény tehette jóvá áthágását. Senki más, csakis Krisztus menthette meg az elbukott embert a törvény átkától, és hozhatta ismét összhangba a mennyel. Krisztus kész volt magára venni a bűn terhét és szégyenét — a bűnét, amely annyira sérti a szent Istent, hogy miatta az Atyának és a Fiúnak el kellett válnia egymástól. Krisztus kész volt a nyomorúság feneketlen mélységébe hatolni, hogy megmentse a megrontott emberiséget. PP 37.2

Krisztus közbenjárt az Atyánál a bűnös érdekében. Eközben a mennyei sereg olyan feszült érdeklődéssel várta az eredményt, amelynek kifejezésére nincs szó. Az elveszett emberért tartott titokzatos tanácskozás, a — “békesség tanácsa” (Zak 6:13) — sokáig elhúzódott. Már a föld teremtése előtt megszületett a megváltás terve, mert Krisztus “a Bárány” “[...] megöletett, e világ alapítása óta” (Jel 13:8). A világegyetem királya csak küzdelem árán egyezett bele abba, hogy Fia meghaljon a bűnös emberért. “Mert úgy szerette Is-ten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Ó! a megváltás titka! Isten szeretete egy olyan világért, amely nem szerette Őt! Ki ismerheti annak a szeretetnek a mélységeit, amely “minden ismeretet felülhalad?” A halhatatlan lények a végtelen korszakokon át csodálattal és imádattal próbálják felfogni a felfoghatatlan szeretet titkát. PP 37.3

Isten Krisztusban megjelenve “[...] megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19). A bűn annyira megrontotta az embert, hogy egymagában képtelen összhangba jutni azzal, akinek a lénye tisztaság és jóság. De Krisztus megmentette az embert a törvény kárhoztatásától, egyesíteni tudja az emberi erőfeszítést a mennyei erővel. Isten előtti bűnbánattal és Krisztus iránti hittel Ádám elbukott gyermekei újra “Isten gyermekei” (1Jn 3:2) lehetnek. PP 38.1

Az a terv, amely által az ember megváltható — és csakis általa váltható meg -, az egész menny mérhetetlen áldozatát igényelte. Az angyalok nem tudtak örülni, amikor Krisztus feltárta előttük a megváltás tervét, mert látták, hogy az ember üdvössége szeretett parancsnokuk kimondhatatlan szenvedésébe kerül. Fájdalommal és csodálattal hallgatták, amikor elmondta, hogy miként kell a menny tisztaságát és békéjét, örömét, dicsőségét és a halhatatlanságot otthagyva alászállnia és együtt élnie a földi romlottsággal, vállalva a fájdalmat, szégyent és halált. A bűnös és a bűn büntetése közé kell állnia; de kevesen fogják Isten Fiaként elfogadni. Elhagyja a menny királyaként elfoglalt magasztos helyét, megjelenik a földön emberré alázva magát, tapasztalatból tudja meg, milyen fájdalmakat és kísértéseket kell az embernek kiállnia. Erre mind szükség van, hogy segíthessen azokon, akiket Sátán megkísért (Zsid 2:18). Tanítói küldetése végén gonosz emberek kezébe kerül és úgy sértegetik és kínozzák, ahogy csak Sátán ösztönzésére tudják. A legkegyetlenebb halállal bűnözőként ég és föld között kell meghalnia. Hosszú órákig tartó haláltusája oly szörnyű lesz, hogy az angyalok elfedik arcukat, mert nem bírják nézni. Miközben a törvényszegés bűne — az egész világ bűneinek súlya — reá nehezedik, az Atyja arcának elrejtésével járó lelki gyötrelmet is ki kell bírnia. PP 38.2

Az angyalok parancsnokuk lába elé borultak, és magukat kínálták fel áldozatul az emberért. De egy angyal életével nem lehetett meg-fizetni az adósságot. Csak neki, aki az embert teremtette, volt hatalma megváltani az embert. De az angyalok is részt fognak vállalni a megváltás tervében. Krisztus “[...] egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál, a halál elszenvedéséért” (Zsid 2:9). Mivel magára veszi az ember természetét, ereje kisebb lesz, mint az angyaloké, szolgálniuk kell neki, erősíteniük és szenvedéseit enyhítik. Isten az üdvösség örököseihez is elküldi őket, hogy szolgáló leikekként szolgáljanak nekik (Zsid 1:14.). Őrizni fogják a kegyelem országának alattvalóit a gonosz angyalok hatalmától, és a sötétségtől, amellyel Sátán állandóan körülveszi őket. PP 38.3

Amikor az angyalok látják Uruk haláltusáját és megaláztatását, fájó szívvel és felháborodva meg akarják szabadítani gyilkosaitól, de nem léphetnek közbe, és nem háríthatnak el semmit sem abból, amit látniok kell. Krisztusnak a megváltás terve részeként kell elszenvednie a gonosz emberektől a megvetést és sértegetést. Ő vállalta mindezt, amikor az ember megváltója lett. PP 39.1

Krisztus azzal vigasztalta az angyalokat, hogy halálával megvált sokakat, és elpusztítja azt, akinek hatalma van a halálon. Visszaszerzi azt a birodalmat, amelyet az ember elvesztett törvényszegése miatt. A megváltottak örökölni fogják azt az országot és örökké benne lakoznak. A bűn és a bűnösök megsemmisülnek, hogy soha többé ne zavarják a menny és föld békéjét. Krisztus kérte az angyalok seregét, hogy működjenek együtt azzal a tervvel, amelyet az Atya elfogadott, és örvendezzenek, hogy halála által az ember megbékélhet Istennel. PP 39.2

Ekkor öröm, kibeszélhetetlen öröm töltötte el a mennyet. Egy megváltott világ dicsősége és boldogsága felülmúlta az Élet Fejedelmének gyötrelmét és áldozatát is. A menny visszhangozta annak az éneknek az első dallamait, mely később Betlehem dombjai felett csendültek fel — “Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk 2:14). Az új teremtés feletti elragadtatásnál mélységesebb örömmel “együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). PP 39.3

Az Úr a megváltásról először abban az ítéletben adott hírt, amelyet a kertben mondott Sátán felett. Ezt mondta: “Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15). Ez az ősszüleink hallatára elhangzott ítélet nekik ígéret volt. Míg ember és Sátán közötti harcot jövendőit, azt is kinyilatkoztatta, hogy a nagy ellenség hatalma végül megtörik. Ádám és Éva bűnözőként állt az igazságos bíró előtt, várva a törvényszegésük miatti ítéletre; azonban mielőtt a rájuk kirótt vesződséges, fájdalmas életről hallottak volna, illetve arról, hogy vissza kell térniük a porba, reményt kínáló szavak hangzottak el. Bár szenvedniük kell hatalmas ellenségüktől, de örömmel várhatják a végső győzelmet. PP 39.4

Amikor Sátán meghallotta, hogy ellenségeskedés lesz közte és az asszony között, az ő magva és az asszony magva között, már tudta, hogy az emberi természetet megrontó munkája nem lesz zavartalan; hogy az ember valahogyan képes lesz hatalmának ellenállni. De amikor a megváltás terve még jobban feltárult, Sátán és angyalai örvendeztek, hogy az ember elbuktatásával le tudják hozni Isten Fiát magasztos helyéről. Sátán azt mondta, hogy terve eddig eredményes volt a földön, és hogy Krisztus is legyőzhető lesz, amikor magára veszi az emberi természetet, és így az elbukott emberiség megváltása meggátolható. PP 40.1

A mennyei angyalok részletesebben feltárták ősszüleinknek a megváltásuk érdekében kigondolt tervet. Ádámot és társát azzal vigasztalták, hogy nagy bűnük ellenére a menny nem teszi ki őket Sátán hatalmának. Isten Fia saját életét ajánlotta fel engesztelésül törvényszegésükért. Próbaidőt kapnak, és ha megtérnek és hisznek Krisztusban, újra Isten gyermekei lehetnek. A törvényszegésük követelte áldozat felfedte Ádám és Éva előtt Isten törvényének szentségét. Látták úgy, mint soha azelőtt a bűnt és iszonyú következményeit. Bűntudattal és fájó szívvel könyörögtek, hogy a büntetés ne Őt sújtsa, akinek a szeretete volt minden örömük forrása; inkább rájuk hulljon és ivadékaikra. PP 40.2

Megtudták azonban, hogy mivel Jahve törvénye a menny és a föld kormányzatának alapja, még egy angyal életét sem fogadhatja el törvényszegésükért áldozatként; a törvény egyetlen szabályát sem lehet érvényteleníteni vagy megváltoztatni, hogy e változtatással alkalmazható legyen az ember bukott állapotára. Csak Isten Fia, aki az embert teremtette, végezhet engesztelést érte. Miként Ádám tör-vényszegésének nyomorúság és halál lett a következménye, Krisztus áldozata életet és halhatatlanságot fog eredményezni. PP 40.3

A bűn miatt nemcsak az ember, hanem a föld is a gonosz hatalmába került, és a megváltás tervének ezt is helyre kell állítania. PP 41.1

Ádám megteremtésekor uralmat kapott a föld felett, de mivel engedett a kísértésnek, Sátán hatalma alá került. “[...] mert akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett” (2Pt 2:19). Amikor az ember Sátán foglya lett, az uralom, amely az övé volt, legyőzőjének kezébe ment át. így lett Sátán “e világ istene” (2Kor 4:4). Kisajátította azt az uralmat, amelyet eredetileg Ádám kapott. De Krisztus, aki áldozatával megfizette a bűn büntetését, nemcsak megváltja az embert, hanem vissza is adja eljátszott uralmát. Mindent, amit az első Ádám elvesztett, helyreállít a második. így szól a próféta: “te nyájnak tornya. Sión leányának vára! Eljő tehozzád és elérkezik az előbbi hatalom” (Mik 4:8). Pál apostol pedig előre mutat “[...] Isten tulajdon népének megváltatására” (Ef 1:14). Isten a földet szent és boldog lények lakóhelyéül teremtette. Az Úr “[...] alkotá a földet és teremté azt és megerősítő; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá” (Ésa 45:18). Ez a szándék megvalósul, amikor Isten hatalma által megújultan, a bűntől és bánattól megszabadultan a föld a megváltottak örök lakóhelyévé lesz. “Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak.” “És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki” (Zsolt 37:29; Jel 22:3). PP 41.2

Az ártatlan Ádám közvetlen közösségben volt Alkotójával. De a bűn válaszfalat emelt Isten és ember közé. Csak Krisztus engesztelő halála tudta áthidalni a szakadékot, és lehetővé tenni, hogy a menny az üdvösség áldásában részesítse a földet. Az ember még mindig el volt vágva Teremtője közvetlen közelségétől, de Krisztus és az angyalok által Isten kapcsolatot tartott vele. PP 41.3

Ez úton fontos eseményeket nyilatkoztatott ki Ádámnak az emberiség történelméből — kezdve az Édenben elhangzott ítélettől — az özönvízig, és tovább, Isten Fiának első adventjéig. Ádám azt is látta, hogy míg Krisztus áldozata elégséges az egész világ megváltásához, sokan inkább a bűnös életet választják, mint a megtérést és enge-delmességet. Az egymást követő nemzedékek során fokozódik a bűn, és átka egyre súlyosabban nehezedik az emberiségre, az állatokra és a földre. Az ember korát megrövidíti saját bűnös életmódja; termete, erkölcsi- és szellemi állóképessége elkorcsosul, mígnem a föld megtelik mindenféle bajjal. Az étvágy és a szenvedélyek kielégítése miatt az ember képtelen a megváltás tervének csodálatos igazságait értékelni. Krisztus mégis híven ragaszkodik ahhoz a szándékához, amiért elhagyta a mennyet, továbbra is érdeklődést tanúsít az ember iránt és kéri, hogy rejtse el benne gyengeségét és fogyatékosságait. Ő kielégíti azok szükségleteit, akik hittel hozzá fordulnak. PP 41.4

Mindig lesznek egy kevesen, akik megőrzik az istenismeretet és makulátlan tisztaságukat az eluralkodó romlottság közepette. PP 42.1

Az áldozati rendtartást Isten azért rendelte el, hogy az embert folytonosan emlékeztesse bűnére; hogy általa ismerje el vétkességét, és vallja meg hitét a megígért Megváltóba. E rendtartásnak tudatosítani kellett az elbukott emberiséggel azt az ünnepélyes igazságot, hogy a bűn okozta a halált. Az első áldozat bemutatása végtelen fájdalmasan érintette Ádámot. Fel kellett emelnie kezét egy olyan élet kioltására, amit csak Isten adhatott. Ekkor látott először halált. Ha engedelmeskedett volna Istennek, nem halt volna meg sem ember, sem állat. Amikor megölte az ártatlan áldozatot, megremegett arra a gondolatra, hogy bűne miatt fog Isten szeplőtlen Bárányának vére hullani. E kép láttán mélységesebben és elevenebben tudatosult benne, hogy milyen súlyos a bűne, amit csakis Isten drága Fiának a halála tehet jóvá. Csodálta azt a végtelen jóságot, amely ilyen váltságdíjat ad a bűnös megmentéséért. Egy reménycsillag fénylett fel a sötét és rettenetes jövőn, és ez nem volt már teljesen vigasztalan. PP 42.2

A megváltás tervének az ember megváltásán túl volt egy tágabb és mélyebb célja. Krisztus nemcsak ezért jött a földre; nem csupán azért, hogy e kis világ lakói úgy tekintsék Isten törvényét, ahogy kell. Krisztus azért is jött, hogy a világegyetem előtt igazolja Isten jellemét. Nagy áldozatának ezt az eredményét — és hatását más világok értelmes lényeire, csakúgy mint az emberre — a Megváltó előre látta amikor közvetlenül keresztre feszítése előtt így szólt: “Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme: És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok” (Jn 12:31- 32). Krisztus cselekedete — hogy meghalt az ember megváltásáért — nemcsak elérhetővé tette az embernek a mennyet, hanem az egész világegyetem előtt igazolta, hogy miért bánt Isten és Fia a lázadó Sátánnal úgy, ahogy bánt; valamint biztosította Isten törvényének örök érvényűségét, és bemutatta a bűn lényegét és következményeit. PP 42.3

A nagy küzdelem kezdettől fogva Isten törvénye körül folyt. Sátán azt akarta bebizonyítani, hogy Isten igazságtalan; hogy törvénye hibás; és hogy a világegyetem érdekében azt meg kell változtatni. A törvény támadásával az volt a célja, hogy megdöntse szerzőjének tekintélyét. Ebben a küzdelemben ki kellett derülnie, hogy Isten törvényei tökéletlenek-e, és változásra szorulnak-e, vagy tökéletesek és változhatatlanok. PP 43.1

Sátán, amikor el kellett hagynia a mennyet, elhatározta, a földet teszi birodalmává. Amikor megkísértette és legyőzte Ádámot és Évát, azt gondolta, hogy övé lett ez a világ; “mert”- mondta -“engem választottak uralkodójukká.” Lehetetlen az — állította -, hogy a bűnös bocsánatot kapjon. Ezért az elbukott ember jogosan alattvalója, és a világ az övé. De Isten feláldozta Fiát — aki egyenlő az Atyával -, hogy Ő viselje a törvényszegés büntetését. Ezen az úton, amelyet Isten nyitott, juthat az ember vissza Isten kegyeibe és édeni otthonába. Krisztus vállalta, hogy megváltja az embert, és hogy kimenti a világot Sátán markából. A menyben elkezdődött nagy küzdelemnek abban a világban, azon a terepen kellett eldőlnie, amelyet Sátán magának követelt. PP 43.2

A világegyetem álmélkodott azon, hogy Krisztus megalázza magát az ember megmentéséért. Hogy az, aki az általa alkotott hatalmas teremtettség mindenféle lényeinek szükségleteiről gondoskodva járt csillagról csillagra, egyik világból a másikba, és igazgatta mind, kész elhagyni dicsőségét, és magára venni az ember természetét — ez olyan titok, amelyet más világok bűntelen értelmes lényei vágytak megérteni. Amikor Krisztus emberi formában eljött világunkba, vérfoltos útját feszült érdeklődéssel követték lépésről lépésre — a jászoltól a Golgotáig. A menny figyelte, hogyan bántalmazzák és gúnyolják, és tudta, hogy ez Sátán késztetésére történt. Figyelte, hogy miként nyomul előre az a hatalom, amely Krisztus ellensége. Sátán állandóan sötétséget, fájdalmat és szenvedést zúdított az emberiségre, Krisztus pedig elhárította. Figyelték a világosság és a sötétség közötti harc erősödését. És amikor Krisztus a kereszten haláltusája közben felkiáltott: “Elvégeztetett!” (Jn 19:30), örömujjongás zengett végig a világokon és a mennyen is. Az oly régóta vívott harc most eldőlt. Krisztus győzött. Halála volt a válasz arra a kérdésre, hogy szereti-e az Atya és a Fiú az embert annyira, hogy önmagát megtagadva áldozatot hozzon. Sátán megmutatta valódi jellemét — azt, hogy hazug és gyilkos. Nyilvánvaló lett, hogy ugyanazzal a szellemmel, amellyel a hatalmába került embereket uralta, irányítaná a menny értelmes lényeit is, ha tehetné. A hűséges világegyetem egyként dicsőítette a mennyei kormányzást. PP 43.3

Ha a törvényt meg lehetett volna változtatni, az ember üdvözölhetett volna Krisztus áldozata nélkül. Isten törvénye nem oldja fel a bűnöst a követelmények alól. Ezt a tényt bizonyítja az, hogy Krisztusnak fel kellett áldoznia életét az elbukott emberiségért. Bebizonyosodott, hogy a bűn zsoldja a halál. Amikor Krisztus meghalt, biztossá vált Sátán pusztulása. Ha pedig a törvény megszűnt volna a keresztnél — ahogy sokan állítják, — akkor Isten drága Fia csak azért viselte el a gyötrelmes halált, hogy Sátán megkapja azt, amit kért; akkor a gonoszság fejedelme diadalmaskodott volna, és jogosan vádolta volna Isten kormányzását. Az a tény, hogy Krisztus viselte a bűnös ember büntetését, minden értelmes teremtmény előtt súlyos érv amellett, hogy a törvény megváltozhatatlan, hogy Isten igazságos, irgalmas és önmegtagadó; hogy Isten kormányzatának igazgatásában a végtelen igazság egyesül a végtelen irgalommal. PP 44.1