Pátriárkák és próféták

Fejezet 37 — A megütött kőszikla

(4Móz 20:1-13.)

A Hóreben megütött kősziklából fakadt és ömlött először élő vízsugár, amely felfrissítette Izraelt a pusztában. Egész vándorlásuk alatt, ahol szükségük volt rá, Isten irgalmasságának csodája ellátta őket vízzel. A víz azonban nem ömlött folyamatosan a Hóreben fakadt forrásból. Vándorlásuk közben, ahol szomjasak voltak, ott mindig víz bugyogott fel a táborhely mellett emelkedő kősziklák hasadé- kaiból. PP 378.1

Krisztus volt az, aki szava hatalmával felüdítő vízsugarat fakasztott és folyatott Izrael számára. “És mindnyájan egy lelki italt ittak [...] a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt” (lKor 10:4). Krisztus volt a forrása éppen úgy a múlandó, mint a lelki áldásoknak. Krisztus, az igazi kőszikla velük volt vándorlásuk egész ideje alatt. “Nem szomjaznak, bárha pusztaságon vezeti is őket: kősziklából vizet fakaszt nékik, és meghasítja a sziklát és víz ömöl belőle” (Ésa 48:21). “Megnyitotta a kősziklát és víz zúdula ki, folyóként futott a sivatagon” (Zsolt 105:41). PP 378.2

A megütött kőszikla Krisztus egyik jelképe volt. E jelkép segítségével Isten a legdrágább lelki igazságokat tanítja velünk. Amiként az életet adó víz sugárban ömlött ki a megütött kősziklából, éppen úgy Krisztusból, — aki verettetett, aki “[...] megsebesíttetett bűneinkért” (Ésa 53:4-5),- az üdvösség vízsugara árad az elveszett nemzetségre. Amiként egyszer megütötték a kősziklát, épp úgy Krisztus is “[...] egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett” (Zsid 9:28). Üdvözítőnket nem kellett másodszor is feláldozni. Akik Isten kegyel-mének áldásait keresik, csak arra van szükségük, hogy azokat Jézus nevében kérjék, és szívük kívánságát bűnbánó imádságban öntsék ki.Az ilyen imák arra indítják a Seregek Urát, hogy Jézus sebeinek érdeméért gazdagon árassza azt az életadó vért, amelyet az Izrael számára adott éltető víz jelképezett. PP 378.3

A kősziklából folyó víz emlékét, amely a pusztai vándorlásuk alatt csodálatos és életet mentő élmény volt, az izraeliták nagy örömük kinyilvánításával ünnepelték meg Kánaánban való letelepedésük után. Krisztus idejében ez az ünneplés egyike lett a leghatásosabb szertartásoknak. Ezt a sátoros ünnep alkalmával tartották meg, mikor az emberek az egész országból Jeruzsálemben gyűltek össze. Az ünnep mind a hét napján a papok zeneszóval és a léviták énekkarával vonultak ki arany edénnyel a Siloám tavához, hogy vizet merítsenek a tó forrásából. Az imádkozók sokasága követte őket. Akik csak közel tudtak kerülni a vízsugárhoz, ittak is abból, miközben örvendező ének csendült fel ajkukról: “Örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből” (Ésa 12:3). Azután a trombiták hangja és az ünnepélyes énekek kíséretében a papok által kimerített vizet a templomba vitték: “Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, óh Jeruzsálem” (Zsolt 122:2). A vizet ráöntötték az égő áldozati oltárra, miközben zengtek az Istent dicsérő énekek. A sokaság hangszerekkel és mélyhangú trombitákkal vett részt a győzelmi énekeket zengő kórus énekében. PP 379.1

Az Üdvözítő arra használta fel ezt a jelképes istentiszteletet, hogy az emberek elméjét azokra az áldásokra irányítsa, amelyeket hozott nekik. “Az ünnep utolsó nagy napján[...]” Jézus hangja hallhatóvá lett, mert áthangzott a templom udvarain: “Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről”- írja János — “amelyet veendők valának az Ő benne hívők” (Jn 7:37-39). A felüdítő víz, amely kibuggyant, a kiszáradt és kopár földön kivirágoztatta a pusztát és folydogálva életet adott a már-már szomjan halóknak. Ez az isteni kegyelem jelképe, amellyel egyedül Krisztus tud megajándékozni mindenkit, amely mint élő víz, egyedüli megtisztítója, felüdítője és erősítője az emberi léleknek. Az, aki Krisztusban lakozik, megtalálja és megkapja benne a kegyelem és erő soha ki nem apadó forrását. Krisztus vidámítja meg azok életét és tisztítja meg mindazok életútját, akik valóban keresik őt. Krisztusnak a szívbe befogadott szeretete az örök életre szóló jó cselekedetekben mutatkozik meg. Nemcsak azt a lelket áldja meg, amelyben fakad, hanem élő folyam árad ki az igazságosság szavaiban és tetteiben, mely felüdíti a körülötte levő szomjazókat. PP 379.2

Ugyanez a Krisztus a Jákób kútjánál a samaritánus asszonnyal folytatott beszélgetésében a következőket mondta: “Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne” (Jn 4:14). Krisztus ezzel összeköti a két hasonlatot. Krisztus a kőszikla és Krisztus az élő víz is. PP 380.1

Ezek a szép és kifejező képek fellelhetők az egész Bibliában. Évszázadokkal Krisztus adventje előtt Mózes úgy mutatott rá, mint Izrael üdvösségének kősziklájára (5Móz 32:15). A zsoltáros így énekelt róla: “[...] óh Uram, kősziklám és megváltóm” (Zsolt 19:15). “[...] az Úr, az én kősziklám” (Zsolt 92:16). “Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom” (Zsolt 18:3). “[...] kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?” (Zsolt 18:32). Dávid az Úr kegyelmét énekében a “füves legelőkön” csörgedező “csendes vizekhez” is hasonlítja, amelyekhez a mennyei pásztor terelgeti a nyáját. Ismételten azt énekli róla, hogy: “[...] megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből, Mert nálad van az életnek forrása” (Zsolt 36:9-10). További utalásokat Krisztus kőszikla voltáról a Zsolt 62:7; 61:3; 71:3; 73:26; 94:22; 23:2 részekben találunk. A bölcs ember pedig kijelenti: “Mély víz az ember szájának beszéde, buzgó patak a bölcsességnek kútfeje” (Péld 18:4). Jeremiás “az élő vizek forrásá”-nak, Zakariás pedig “a bűn és tisztátalanság ellen” “fakadó kútfő”-nek nevezi Krisztust (Jer 2:13; Zak 13:1). PP 380.2

Ésaiás úgy írja le Krisztust, mint aki: “[...] rejtek szél ellen, [...] oltalom zivatar ellen [...] nagy kőszál árnyéka a szomjúhozó földön” (Ésa 32:2). A próféta megénekli azt a drága ígéretet, amely emlékezetünkbe idézi az Izrael számára patakzó vízsugarat: “A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvök a szomjúságban elepedt: én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket.” “Mert vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra.” “Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben.” Meg is hív e folyóvizekhez: “Óh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre”(Ésa 41:17; 44:3; 35:6; 55:1). A Szentírás utolsó oldalán visszhangzik újra ez a meghívás: “És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jövén ki.” “És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! [...] És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:1; 22:17). PP 380.3

Éppen, mielőtt a héberek serege elérte Kádest, az az élő vízsugár, amely táborhelyük mellett éveken át ömlött a kősziklából, hirtelen elapadt, nem folyt tovább. Az Úr szándéka az volt, hogy újból megpróbálja népét. Meg akart bizonyosodni arról, hogy vajon igazán bíznak-e gondviselésében, vagy pedig utánozzák atyáik hitetlenségét. PP 381.1

Onnan, ahol most voltak, már láthatták Kánaán hegyeit. Néhány napi meneteléssel már eljuthattak volna az ígéret földje határáig. Kis távolságra voltak Edomtól, amely Ézsaú leszármazottainak tulajdonát képezte. Ezen a területen vezetett át a Kánaán felé tartó út. Az irányt és a betartandó szabályokat Isten így adta meg Mózesnek:“Elég már e hegyet kerülgetnetek, forduljatok észak felé. Parancsolj azért a népnek, mondván: Mikor általmentek a ti atyátokfiainak, az Ézsaú fiainak határán, akik Szeirben lakoznak: jóllehet félnek tőletek, mindazáltal igen vigyázzatok! [...] Pénzen vásároljatok tőlük ennivalót, hogy egyetek, és vizet is pénzen vegyetek tőlük, hogy igyatok” (5Móz 2:3-6). E rendelkezés elegendő kellett volna legyen annak a megvilágítására, hogy miért szűnt meg váratlanul a vízellátás; ők áthaladóban voltak vízzel bőven ellátott és termékeny országon, amely egyenesen Kánaán földjéhez vezetett. Isten zavartalan átkelést ígért nekik Edomon és ellátásukra elegendő étel és víz vásárlásának a lehetőségét. A víz csodálatos eredésének megszűnése örömre kellett volna késztesse őket, mivel ez a pusztai vándorlásuk végének a jele lehetett. Azonban ez az isteni jel nem az ígéretek beteljesedését jelentette számukra, hanem ismét alkalmat találtak a kételkedésre és a zúgolódásra. Úgy látszott, a nép feladta a reményt, hogy Isten valóban Kánaánba viszi őket, és vissza kezdték követelni Istentől azokat az áldásokat, amelyekkel a pusztában ajándékozta meg őket. PP 381.2

Mielőtt Isten megengedte volna nekik a Kánaánba való bevonulást, meg kellett mutatniuk, hogy elhitték ígéretét. Vizük elfogyott, mielőtt Edomot elérték volna. Itt volt az alkalom, hogy legalább egy kis ideig “hitben” járjanak a “láthatókban” való járás helyett. Hitük első megpróbáltatása azonban belőlük is azt a zajongó és hálátlan lelkületet váltotta ki, amely atyáikban is megnyilatkozott. Abban a pillanatban, amikor megfeledkeztek arról az isteni kézről, amely soksok éven át ellátta őket mindazzal, amire szükségük volt, már el is kezdődött a táborban a vízért való ordítozás. Ahelyett, hogy Istenhez fordultak volna segítségért, zúgolódtak ellene és kétségbeesetten így kiáltottak fel: “[...] Vajha holtunk volna meg, mikor megholtak a mi atyánkfiai az Úr előtt!” (4Móz 20:3). Más szóval azok közé kívántak tartozni, akik Kóré lázadásában elpusztultak. PP 381.3

Kiabálásuk Mózes és Áron ellen irányult: “Miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi, és a mi barmaink: És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma, és innivaló víz sincsen!” (4Móz 20:4-5). PP 382.1

A vezetők odamentek a sátor nyílásához és arcra borultak. Újból “[...] megjelenék nékik az Úrnak dicsősége.” Az Úr pedig így szólt Mózeshez: “Vedd ezt a vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te, és Áron, a te atyádfia, és szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet; és fakassz vizet nékik a kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és az ő barmaiknak” (4Móz 20:8). PP 382.2

A két testvér a nép elé lépett. Mózes kezében tartotta Isten pálcáját. Már mindketten idős emberek voltak. Hosszú ideig türelemmel hordozták Izrael lázadását és konokságát, de most már Mózes béketűrése is elfogyott. “[...] Halljátok meg most, ti lázadók” — kiáltotta a népnek — “Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” (4Móz 20:10). Ahelyett, hogy elkezdett volna a kősziklához beszélni — amint Isten megparancsolta — a vesszővel kétszer megütötte azt. PP 382.3

A víz bőségesen buggyant ki a kősziklából és kielégítette a népet. Azonban nagy hiba történt: Mózes ingerületen szólt a néphez. Szavai az emberi szenvedélyt fejezték ki inkább, mint az Isten meggyalázása miatt érzett szent felháborodást: “Halljátok meg most, ti lázadók!” — mondta. Ez a vád igaz volt, de az igazságot sem kell szenvedéllyel és türelmetlenül kimondani. Mikor Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy vesse Izrael szemére lázadásukat, akkor szavai fájdalmat okoztak önmagának és nehéz volt azokat elhordozni a lázadóknak. De Is-ten erőt adott neki az üzenet átadására. Amikor azonban magára vállalta azt, hogy önmagától emel vádat ellenük, ezzel megszomorította Isten Lelkét és ártott a népnek. Türelmének és önuralmának hiánya nyilvánvalóvá lett. Így a népnek okot és alkalmat adott annak megkérdőjelezésére, hogy vajon a múltban megtett útjukon Isten irányítása, vezetése alatt álltak-e vagy sem? Sőt, saját bűneikre is mentséget találtak. Mózes éppen úgy megsértette Istent, mint ők.Azt mondták, hogy Mózes életútja és magatartása kezdettől fogva kiérdemelte a kritikát és a megrovást. Most végre megtalálták azt az ürügyet, amely után vágyakoztak, és amely segítségével elvethették mindazokat a dorgálásokat, amelyekben Isten részesítette őket szolgája, Mózes által. PP 382.4

Istennel szembeni bizalmatlanságát is kimutatta Mózes. Azt kérdezte: “Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” — mintha az Úr nem teljesítené ígéretét. “[...] nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettek volna engem Izráel fiainak szemei előtt” (4Móz 20:10.12). Abban az időben, amikor vízhiányban szenvedtek, akkor ez a tény és a nép zúgolódása, lázongása saját hitüket is megrendítette Isten ígéretének teljesedésében. Az első nemzedéket Isten arra kárhoztatta, hogy hitetlenségük miatt a pusztában pusztuljanak el. Ugyanez a lelkület jelent meg gyermekeikben is. Tehát ők sem kap-nák meg az ígéretet: Mózes és Áron elfáradva, elcsüggedve most meg sem kísérelték a nép hangulatának megfékezését. Ha ők maguk megmutatták volna Istenbe vetett rendíthetetlen hitüket, akkor olyan megvilágításban tárhatták volna az ügyet a nép elé, ami képessé tette volna őket arra, hogy sikeresen kiállják a próbát. Tekintélyük és hatalmuk azonnali és döntő gyakorlásával még lecsendesíthették volna a lázadást. Az volt a kötelességük, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést, ami csak erejükből telik a dolgok jobb állapotba hozása érdekében, még mielőtt Isten segítségét kérnék. Ha a Kádesben kitört zúgolódást és lázadást azonnal megakadályozzák, akkor a bűnök sorozatának elkövetésére nem került volna sor. PP 383.1

Mózes elhamarkodott cselekedetével elvette annak a tanításnak az erejét, amelyet Isten szándékozott adni a népnek. A kőszikla, amely Krisztus jelképe volt, egyszer lett megütve, mint ahogy Krisztus egyszer lett megáldozva. Másodszor csak szólni kellett volna a sziklához, mint ahogy nekünk csak kérni kell az áldásokat Jézus ne-vében. A kőszikla másodszori megütésével Krisztus szép jelképének jelentőségét széttörték. PP 383.2

Sőt mitöbb, Mózes és Áron olyan hatalmat tulajdonítottak maguknak, amely egyedül csak Istent illeti meg. Az isteni beavatkozás szükségessége mindig nagyon ünnepélyessé tette az alkalmat. Izrael vezetői kihasználhatták volna ezt arra, hogy a népet az Isten iránti tisztelet megadására késztessék, és hitüket Isten hatalmában és jóságában megerősítsék. Mikor dühösen azt kiáltották: “Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?” (4Móz 20:10), akkor tulajdonképpen Isten helyébe képzelték és Isten hatalmával ruházták fel magukat, holott mint embereknek csak emberi gyarlóságaik és szenvedélyeik voltak. Belefáradva a nép folytonos zúgolódásába és lázadozá- sába, Mózes elvesztette szeme elől mindenható Segítőjét, s mivel az isteni erő nélkül cselekedett, ezért élettörténetét beárnyékolta az emberi gyöngeség. Az a férfi, aki munkájának befejezéséig tiszta, szilárd és önzetlen maradhatott volna, végül legyőzetett, mert nem Istenre, hanem saját erejére is támaszkodott. Istent az egész gyülekezet előtt meggyalázta akkor, amikor fel kellett volna magasztalnia. PP 384.1

Ez alkalommal Isten nem mondott ítéletet azokra, akiknek gonosz viselkedése annyira felingerelte Mózest és Áront, hogy vétkeztek ellene. Minden rosszallás, feddés a vezetőkre hárult. Azok, akik Isten képviselőiként szerepeltek, nem becsülték meg és nem tisztelték Istent. Mózes és Áron megsértődtek, és így szem elől tévesztették, hogy a nép zúgolódása nem ellenük tört ki, hanem Isten ellen. Mivel csak saját elgondolásukat akarták érvényre juttatni és megbántott önérzetükre hallgattak, akaratlanul maguk is bűnbe estek és így elmulasztották a nép nagy bűnét Isten elé tárni. PP 384.2

Keserű és megalázó volt számukra az az ítélet, amelyet Isten közvetlenül az eset után kimondott ellenük: “És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izráel fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be a községet a földre, amelyet adtam nékik” (4Móz 20:12). A lázongó Izraellel együtt nekik is meg kell halniuk mielőtt átkelnének a Jordánon. Ha Mózes és Áron dédelgették volna önérzetüket vagy átadták volna magukat szenvedélyes lelkületűknek az isteni intéssel és feddéssel szemben, akkor bűnük még sokkal nagyobb lett volna. Mózes és Áron azonban nem voltak vádolhatók szándékos és megfon-tolt bűnnel. Hirtelen támadt kísértés vett rajtuk erőt és bűnbánatuk azonnali és szívből fakadó volt. Az Úr elfogadta töredelmüket. Büntetésüket azonban nem engedhette el a kár miatt, amelyet bűnükkel a nép körében okoztak. PP 384.3

Mózes nem rejtette el az ítéletet. Sőt nyíltan megmondta népének, hogy mivel a dicsőséget nem Istennek tulajdonította, nem vezetheti be őket az ígéret földjére. Megparancsolta nekik, hogy jól véssék emlékezetükbe azt a szigorú büntetést, amellyel Isten őt büntette meg. Azt is gondolják meg, hogy Istennek miként kell elbírálnia zúgolódásaikat és milyen súlyos ítélettel kell lesújtania rájuk. Ne felejtsék el, hogy ezt az ítéletet maguk hozták magukra Isten ellen elkövetett bűneikkel. Elmondta nekik azt is, hogy miként emelt szót Istennél az ítélet elengedéséért és Isten hogyan utasította el kérését. “De megharaguvék az Úr én reám ti miattatok — mondta — és nem hallgatott meg engem” (5Móz 3:26). PP 385.1

A nehézségek és megpróbáltatások minden egyes alkalmával az izraeliták készek voltak Mózest vádolni azért, mert kivezette őket Egyiptomból, mintha Istennek semmi része nem lett volna ebben. Pusztai vándorlásuk egész ideje alatt szinte mást sem tettek, csak zúgolódtak az útközben keletkezett nehézségek miatt és morgolódtak vezetőik ellen. Mózes nyíltan megmondta nekik: “[...] az Úr ellen gyülekeztetek össze; mert Áron micsoda, hogy ő ellene zúgolódtok?” (4Móz 16:11). “[...] Nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen” (2Móz 16:8). Ám elhamarkodott szava a kősziklánál: “Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” tulajdonképpen elismerése volt a nép vádjának és így megerősítette őket hitetlenségükben és igazolta lázadozásaikat. Az Úr azonban örökre el akarta távolítani a nép elméjéből ezt a benyomást azzal, hogy megtiltotta Mózesnek az ígéret földjére való belépést. Ez félreérthetetlen bizonyítéka volt annak, hogy Izrael népének a vezetője tulajdonképpen nem Mózes volt, hanem az a hatalmas Angyal, akiről az Úr azt mondta: “ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne” (2Móz 20-21) PP 385.2

Mózes azt mondta népének: “Még én reám is megharaguvék az Úr miattatok” (5Móz 1:37). Egész Izrael Mózesre tekintett, akinek bűne árnyékot vetett Istenre, aki népe vezérének választotta ki őt. Mózes bűne ismert volt az egész gyülekezet előtt. Ha Isten könnyedén elnézte volna e bűnt, akkor az egész népnek az lett volna a benyomása, hogy a hitetlenség, a türelmetlenség mentséget találhat, bocsánatot nyerhet azoknak az életében, akik felelősséggel teljes pozíciót töltenek be. Mikor azonban megkapták azt az isteni kijelentést, hogy Mózes és Áron egyetlen egy bűn miatt nem léphet Kánaán földjére, akkor a nép megértette, hogy Istennél nincs semmiféle személyválogatás és Ő kivétel nélkül megbünteti mindazokat, akik bűnt követtek el. PP 386.1

Izrael történetét Isten a következő nemzedékek tanulságára és figyelmeztetésére jegyeztette fel. Az eljövendő korszakok embereinek a menny Istenét részrehajlás nélküli uralkodónak kellett és kell megismernie, aki minden esetben kárhoztatja, de sohasem igazolja a bűnt, bárki követte is azt el az emberek közül. Kevesen fogják fel a bűn kimagaslóan súlyos voltát. Az emberek azzal áltatják magukat, hogy Isten túl jó ahhoz, hogy megbüntesse a vétkest. A Biblia történetének világosságában azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Istent jósága és szeretete éppen arra kötelezi, hogy úgy foglalkozzék a bűnnel, mint valami végzetes gonosszal, amely állandóan veszélyezteti a világegyetem békéjét és boldogságát. PP 386.2

Kétségtelen igazságossága és hűsége sem volt elegendő ahhoz Mózesnek, hogy elfordítsa magáról bűne megtorlását. Isten megbocsátotta a nép nagyobb vétkeit, de nem kezelhette úgy a vezetők bűneit, mint azokét, akiket éppen ők vezettek. Mózest minden más földön élő embernél jobban tisztelte és becsülte Isten. A dicsőségét is kijelentette neki és törvényeit is Mózes útján közölte Izraellel. Az a tény azonban, hogy Mózes ilyen nagy világossággal és ismerettel rendelkezett, csak még súlyosabbá tette bűnét. A múltban gyakorolt hűség nem engeszteli meg Istent egyetlen egy bűnös cselekedetért sem. Isten minél nagyobb világossággal és kiváltsággal ajándékoz meg valakit, annak annál nagyobb a felelőssége, annál súlyosabbak a kudarcai és fájdalmasabbak a büntetései. PP 386.3

Mózes nem valami nagy bűntény elkövetésében volt vétkes, ha emberi szempontból nézzük és mérlegeljük az ügyet. Mózes bűne egyike volt a megszokott eseteknek. A zsoltáríró azt mondja, hogy “[...] gondatlanul szólt ajkaival” (Zsolt 106:33). Emberi megítélés szerint ez csekély vétségnek látszhat. Isten azonban szigorúan foglalkozik ezzel a bűnnel leghűségesebb és legmegbecsültebb szolgája esetében és nem bocsátja meg ezt a bűnt másoknak sem. Az önfelmagasztalás lelkülete és hajlamunk testvéreink elítélésére nem kedvesek Isten előtt. Azok; akik belemerülnek ezekbe a gonoszságokba, kétségbe vonják Isten minden munkáját és mentséget adnak a kételkedőknek a hitetlenségre. Minél fontosabb valakinek az állása, a beosztása, és minél nagyobb a befolyása, annál nagyobb szüksége van a türelem és az alázatosság gyakorlására. PP 386.4

Ha Isten gyermekeit, különösképpen azokat, akik felelős állásban dolgoznak, rá lehet venni arra, hogy maguk számára szerezzék meg azt a dicsőséget, amely egyedül Istent illeti, akkor Sátán örvendezik és ujjong. Győzelmet aratott. Maga Sátán is így bukott el. Mások megkísértésében ebben a legeredményesebb, így buktatja el és teszi tönkre a legtöbb embert. Isten elővigyázatossá tesz bennünket Sátán eszközeivel és fogásaival szemben: ezért sok leckét ad szavában, hogy megóvjon az önfelmagasztalás veszedelmétől. Természetünknek nincs semmiféle olyan indítéka, elménknek olyan képessége vagy szívünknek olyan hajlandósága, amelynek ne lenne pillanatról pillanatra szüksége Isten Lelkének ellenőrzésére, felügyeletére és kormányzására. Nincs olyan áldás, amellyel Isten ne ajándékozná meg az embert és nincs olyan próbatétel, amelynek megtapasztalását Isten meg ne engedné. Sátán azonban mindkettőt csak azért ragadja meg, hogy megkísértse, zaklassa és elpusztítsa az ember lelkét. Azért bármilyen nagy legyen is valakinek a lelki világossága, bármilyen nagymértékben élvezze is Isten kegyelmét és áldását, törekedjék arra, hogy alázatosan járjon az Úr előtt, és hittel arra kérje Őt, irányítsa minden gondolatát és ellenőrizze minden szándékát. PP 387.1

Mindazok, akik vallást tesznek kegyességükről, a legszentebb elkötelezettséggel őrködjenek lelkük felett és gyakorolják az önfegyelmet, különösképpen akkor, amikor leginkább ingerük őket. A Mózesre helyezett teher igen nagy volt. Kevés embert próbált meg olyan keményen az élet, mint őt, de mindez nem lehetett mentség bűnére. Isten bőségesen gondoskodott népéről, ezért mindaddig, amíg erejére támaszkodtak, nem kellett a körülmények játékszerévé válniuk. A legnagyobb kísértés sem lehet mentség a bűn elkövetésére. Bármilyen nagy nyomás nehezedik is az emberre, az elkövetett bűn mindenkor saját cselekedetünk. Sem a föld, sem a pokol összes hatalma nem képes bárkit is a bűn elkövetésére kényszeríteni. Sátán mindig a leggyengébb ponton támadja meg az embert, de azért nem kell legyőznie bennünket. Bármilyen keménynek vagy váratlannak tűnik is Sátán támadása, Isten gondoskodott számunkra segítségről, és az Ő erejével győzhetünk. PP 387.2